Az alsó fiók

Fülszöveg

Regény is, vibráló szociográfia is egy nem annyira tipikus, inkább különös közép-európai családról. Az apa nyilas fôispán, Szálasi Ferenc nemzetvezetô „barátja”, az anya rokonai börtönviselt illegális kommunisták. Bár a könyvben feltûnnek a dédszülôk és az ük-ükunokák is, a fôszereplô a csak termetre aprócska, visszaemlékezéseit két kék füzetbe leíró anya, aki 16 éves koráig „félárvaságban”, tisztes szegénységben nevelkedett. Bár az apa az orosz fogságban, 1916-ban egy kopeket adott egy fél lófaszért, talán egy bárisnya miatt mégis Szibériában ragadt, holttá is nyilvánították, ám 1927-ben hazatért. Ha Vadász Imre kicsit késik, asszonya férjhez ment volna másodszor is. Hazaérkezésekor Irénke lánya már prepa volt. Orvos szeretett volna lenni, ám azért, hogy anyja robotos szakmáját, a varrónôséget elkerülje, vállalta a tanítóképzôt. A szerelemben a joghallgató szép Pünkösti Miskával mintha megfogta volna az isten lábát. De mikor a férj elkezdte a „nyilallást” – olyannyira, hogy a nyilaspárti képviselôségbôl csak csalással tudták kitúrni –, akkor tizenhat évvel fiatalabb feleséget is talált magának. Itt válik fôszereplôvé a szerzô is: ugyanis az ügyvéd apa azzal kényszerítette válásra a feleségét, hogy elhitette vele: a fiúgyerek az apának jár. Ám ha válik, megtarthatja a hétéves fiúcskát. Még vôlegényt is szerzett az elhagyottnak: egy barátjukat rábeszélte, ugorjon be a helyére. Tette is szegény, de katonatisztként lefoglalta a háború, amikor meg szabadult a fogságból, hogy, hogy nem, halálra ítélték, kivégezték. A szerzô, a gyerek nemcsak a maga idején „elfelejtett” kérdésekre keresi a választ, hanem eljátszik azzal a lehetôséggel is, „mi lett volna, ha” a nagyapja, Vadász Imre nem 1927-ben tér haza, hanem fél évvel késôbb. Mi lett volna, ha anyja örök szerelme nyilas karrierjének elindulásakor nem talál magának új szerelmet? Akkor ôk menekültek volna az apjával Ausztráliába, netán Brazíliába is? És hogy alakult volna az anya élete, ha nem csupán a tanításnak, a fiának meg a nagy szerelem emlékének szentelte volna életét tizennégy éven át? Mert az anyjára mintha rászabták volna a kényszerhivatást. A „visszatért” Felvidéken, Özörényben állt elôször katedrára, egyszerre 83 gyermek elé. Köztük volt a saját fia is. A háború még véget sem ért, amikor kipenderítették ôket Csehszlovákiából. Két dr. Pünkösti Mihályné is kóborolt akkor a világban. Az elsô, a kitelepített körbetanította Debrecent. 1957-ben aztán a Jézuska férjet hozott neki, sôt egy tizenegy éves lánygyermeket is, a huszonegy éves szerzônek pedig apát. Mondhatnánk, ettôl fogva mindnyájan boldogok voltak, amíg meg nem haltak. Ám a szerzô és sarjai élnek, Torma apa viszont elébe ment a halálnak, mert nem bírta végigszenvedni, hogy az ô kicsi asszonyát elemészti a rák. Ám a kórt senki sem tudta megállítani. Pünkösti–Torma tanító nénitôl a ravatalozóban egy odavissza cikkanó füstifecske is búcsúzott. Pünkösti Árpád újságíró, szociográfus a Veszprémi Vegyipari Egyetemen végzett 1959-ben. Hallgatóként az egyetemi újságot szerkesztette, majd a megyei lap, a Népszabadság, az Új Tükör munkatársa volt. 2002-ben Pulitzeremlékdíjat kapott, legutóbbi könyve: Szeplôtelen fogantatás címmel 2005-ben jelent meg.