Utazás az éjszaka mélyére

Fülszöveg

1932-ben jelentette meg a szerző - polgári nevén Destouches, eredeti foglalkozása szerint körorvos, aki doktori disszertációját Semmelweiss Ignácról írta - az Utazás az éjszaka mélyére-t, amelyet sokan a XX. századi irodalom egyik legfontosabb regényének tartanak. Olyan területét tárta fel az emberi létezésnek, ahová regény még nem merészkedett, és olyan nyelven szólalt meg, amely a szépirodalomban mindaddig nem volt szokásos. A cím kettős értelmű: egyfelől arra utal, hogy a cselekmény nagyrészt a főhős, Bardamu kalandozásainak története 1914 augusztusától kezdve mintegy másfél évtizeden át, a fronton, a hátországban, a gyarmati Afrikában, Amerikában, majd újra Franciaországban. Céline a pikareszk regény sémája szerint utaztatja hősét, aki roppant optimizmussal vág neki a világnak: önkéntesnek áll sok más fiatallal együtt. De Voltaire Candide-jával ellentétben derűlátása tüstént elillan, és immár töretlen pesszimizmussal éli meg a háború, az ideggyógyintézet, a gyarmati élet, az őserdő, a gályarabság, a Ford-féle futószalag, majd a külvárosi orvoslét valamennyi stációjának szörnyűségeit. A cím második fele azonban túlmutat a pikareszken: az éjszaka mélye több, mint az éjszakai jelenetek atmoszférateremtő ereje - sokrétű metaforikus jelentése is van, és egyúttal az utazás értelmét is kitágítja és elmélyíti. Bardamuvel és önmagát a halálba hajszoló barátjával, Robinsonnal az élet árnyékosabb felén járunk, a szegények, a mindenkori vesztesek világában. Ez a szegénység nemcsak a nyomort jelenti, áthatja és meghatározza a lét minden szféráját, nemcsak szociális, hanem egzisztenciális szegénység is. A regény világlátásának sötétségében azonban az első személyű elbeszélés módja egy másik dimenziót nyit meg, a komikumét. A vesztes abban talál kiutat magának, hogy nevetségesnek látja és láttatja mindazokat, akiktől szenved, akik elnyomják. Ádáz szatírája érvényteleníti a világ értékrendjét, és ebben fontos szerepe van az írói beszédmódnak is, amely radikálisan szakít az irodalmi nyelvvel, a mindennapi beszédet imitálva felrúgja a nyelvtan szabályait. Új hangot szólaltat meg a világirodalomban, és ennek jelentőségét nem tudta elhalványítani az a szégyenletes szerep sem, amelyet később Céline a fasizmussal kollaborálva magára vállalt. Ezt az első és legjelentősebb művét ma is a modern francia irodalom klasszikusai közt tartják számon. Kézirata 2001-ben árverésen tizenkét millió frankért kelt el. Magyarul utoljára 1977-ben adták ki a regényt, Szávai János fordításában, aki azóta is dolgozott a szövegen - ez az új változat jelenik meg most a fordító utószavával.