Az utolsó magyar király

Fülszöveg

Mielőtt elkezdenénk ezt a történetet – amelyet az élet írt, nem az író, kinek a neve a címlapon szerepel (amivel azt jelezzük: nem kitalált „sztorit” olvashatnak alább, hanem egy, a történelmi tényekhez szigorúan ragaszkodó élet- és korrajzot) – pár szót előre kell bocsátani. Ha azt halljuk, hogy „az utolsó magyar király”, a legtöbben az 1918-ban megszűnt Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodójára, az akkori osztrák császárra és magyar királyra gondolnak. Ám IV. Károly szerintünk nem tartozik ebbe a sorba, mert hiszen mi az utolsó magyar király történetét akarjuk elmesélni. Vagyis egy olyan uralkodóét, aki magyar családban született, nőtt fel, akinek magyar volt a neve, az anyanyelve, még talán a gondolatai is. Olyan királyét, aki férfiként élte meg uralkodása éveit, nem pedig magatehetetlen gyermekként, szinte csecsemőként volt más hatalmasságok játékszere (gondolok itt éppen Szapolyai János fiára). Azét, aki Mátyás király után még egyszer próbálta magasra tartani a magyar zászlót. Azt az embert, aki egy igazi királyságot akart létrehozni, de ez neki csak nagyon kis részben sikerült. Aki után – sőt, már vele egy időben is – előbb az ősi Magyarország egy részét, később aztán már egészét idegen, akkor éppen osztrák királyok uralták. Arról a férfiról lesz szó, aki egyszerre volt szerethető, de akit sokan gyűlöltek, és nem is ok nélkül. Azét az emberét, akiről a beteges önzés szobrát lehetett volna megmintázni – ám aki ennek ellenére mégis mindent megtett azért, hogy valami módon feltámassza a veszni látszó, vagy már éppen a pusztulásba hanyatló országot. Amit tett, abban volt sok jó és sok rossz. Esendő volt, mint mi mindnyájan. Lássuk hát Szapolyai János igaz történetét.