...és a Berettyó folyik tovább...

Fülszöveg

Amikor a hatvanas évek legelején aligtitkolt bériás logikával a Szovjetunióba küldöttségeltek az akkori három T-s kultúrboncok, hátha azután bűnbánati kanosszajárásomként tüntethetik fel, 1956-ért, tápászkodó időleges népszerű-ségem /Majoros Ádám krónikája, Száz tű hossza/ ellenében, bárgyúságuk sem tudta /ahogyan én sem/, hogy ez a rókaszándék akár Szent Pálra is rímelhet, őrzőangyallal a hátunk mögött. Arra a korintusi üzenetre, hogy akik a Jóisten előtt kedvesek, azoknak az ártalom is hasznukra válhat. S íme, béigazolódott! Lágerízű, gyatra orosz-nyögdécselésem szíveket-szájakat nyitogatott odakint, hiszen minden valamirevaló Sztálin-polgár meglakta Szibériát. Az észteknél életre fúkálhattam az őstestvériség parazsát. Szamarkandban, Üzbégisztánban pedig, Timur Lenk Gur Emir mauzóleumában, tanítója, Said Umar márványgúlája előtt /akinek hálás alázatában a lábához temetkezett/, felvillant bennem ennek a Berettyó-éposznak gondolata s teljesedett későbbecskén afféle profán requiemmé, mindazért a rengeteg szépért-jóért, amit a Péter András Gimnáziumban birokba vehettem, magamba élhettem. S e cselekedetem azzal is hozzátestvériesült az ottan indító gondolathoz, mivel Tímárságomat az üzbég atyafiak nemcsak szóban, írásban is Timursággá nemesítették, márpedig a világverő nagyfejedelem azt vallotta, hogy a Jóisten és Szüleink után mindent a Hazánknak, Népünknek, Iskolánknak és Tanítóinknak köszönhettük… Íme az én köszönetem: …és a Berettyó folyik tovább…