Beszédes hallgatás avagy három Hitel és ami utána következett

Fülszöveg

Több mint hatvan évvel ezelőtt jelent meg a kolozsvári Hitel utolsó száma. Közben elrohantak a hasznos munkára még alkalmas esztendők, és ideje, hogy leírjam gondolataimat, történeteimet az egykori folyóiratról és szerkesztőiről. Főleg azonban jeleket keresni erőfeszítésük gyümölcseinek utóéletéről, és feledésre ítéltetésük okairól is. Annál is inkább kötelességem ez, hiszen a Hitel mondhatni tejtestvérem, vagy inkább a bátyám, ugyanis egy házban születtünk, csak Ő néhány évvel előttem. Gyermekkoromtól kezdve a Hitel hangulatában nevelkedtem. Számomra természetes volt az, amiről kevesen tesznek említést, hogy a Hitel nemcsak egy folyóirat volt, hanem egy szélesre nyitott szellemi csoportosulás, melynek tagjai között számos más értelmiségi műhely munkatársai is megfordultak. Amikor a lap a világháború utáni osztályharcos és internacionalista időkben szerkesztőivel, munkatársaival, egész holdudvarával és tematikájával együtt elsüllyedt, én akkor is úgy vagy éppen azért ismertem meg az erdélyi értelmiség nagyjai közül sokakat, mert ők is „hitelesek" voltak. Így aztán véremmé vált az emlék, és bevette magát gondolkodásomba az, amihez ők is tartották magukat. Szász István Tas A kötetet akár sajtótörténeti nyomozásnak is tekinthetjük, hiszen szerzője, a Kolozsvárott megjelent tekintélyes folyóirat egykori „házigazdáinak” gyermeke, arra keres magyarázatot, hogy utókora miért lúgozta ki több mint fél évszázadon keresztül a Hitelt az erdélyi sajtótörténetből. Nyomozása rendjén persze megtudhatjuk, hogy kik voltak a lap belső és külső munkatársai, milyen jelentős tollforgatók tartoztak holdudvarához. A számtalan tanulsággal és érdekes következtetéssel szolgáló könyv fontos lépést jelent a folyóirat és munkatársai újraértékelésének útján.