Az emberiség ellenségei

Fülszöveg

Mika Waltari ebben a regényében a római Minutus Manilianus naiv-ironikus közvetítésével Claudius és Nero korába kalauzolja az olvasót, és az utóvirágzását élő, hanyatlásnak indult Római Birodalom mindennapi életét mutatja be a mai szemmel látó és láttató művész történelmi hűségével és a tőle megszokott lebilincselő mesélőkészséggel. Főhőse ismét gyarló ember, a kor jellemző hibáival, de az örök igyekezettel, amely minden korban, minden társadalomban a jobb, a szebb keresésére sarkall. Nero, a világtörténelemből megismert zsarnok, akinek a nevéhez Róma égése és az első keresztényüldözések fűződnek, merőben új, eredeti megvilágításban áll előttünk: hiú és szeszélyes művész, maga előtt tetszelgő "emberbarát", aki magatehetetlenül kapálózik a velejéig romlott augustusi birodalom elkerülhetetlen végzete ellen. Valóban elbukott-e Nero? Igaz-e, hogy öngyilkos lett? Hogyan váltak mártírokká a lenézett keresztények? Hogyan hordozta magában az új vallás kezdettől fogva a későbbi szakadások csíráját? Hihet-e egyáltalán fenntartások nélkül a racionálisan gondolkodó ember? Az író szenvedélyesen keresi a kielégítő választ ezekre a kérdésekre. Manilianus szenátor, aki a választ, a logikus következtetéseket megszövegezi, nem jobb és nem is rosszabb kortársainál; ember, akit ugyanazok a vágyak vezérelnek, ugyanazok a szenvedélyek repítenek a magasba vagy rántanak a mélybe, akit ugyanúgy a szép, a jó és a béke eszméi nemesítenek, és ugyanúgy az önzés, a hiúság, a becsvágy alacsonyít le, mint bármelyik ősünket vagy kései utódait.