Elveszett paradicsom - A küzdő Sámson

Fülszöveg

Aki ​nem akar csalatkozni abban a reményében, hogy jól írjon a dicsérendő dolgokról, annak magának is igazi költeménynek kell lennie, vagyis a legjobb, legtiszteletreméltóbb dolgok foglalatának és mintájának." Milton nemcsak vallotta, hanem meg is valósította ezt. Egy „fájdalmas, nagy élet jussán” emelkedett fel az angol költészet legmagasabb csúcsára, Shakespeare mellé. Kettőjük alkati különbségét az angol kritikusok fejedelme, Coleridge fogalmazta meg legtömörebben. „Shakespeare önmagát sugározza szét, s felölti az emberi jellem és szenvedély minden alakját… Milton viszont minden formát és dolgot önmagába, saját eszményének egységébe olvaszt.” A shakespeare-i drámában az objektív valóság határtalan, óceánszerű tükröződése ragadja el a nézőt és az olvasót; a miltoni életmű legfőbb érdekessége, hogyan önti a költészet és a próza formáiba állásfoglalását egy forradalmas korszak eseményeivel szemben az európai kultúra egyik legnagyobb szintetizálója, egy rendkívül fogékony, egyre fejlődő, nagy erkölcsi és művészi egyéniség. Utolsó korszakának költői alkotásait Coleridge így jellemzi: "Mint minden nagy költő, Milton is jó ember volt; de mikor látta, hogy törekvéseit nem tudja megvalósítani sem a vallásban, sem a politikában, sem a társadalomban, a lelkében lakozó élő szellemnek és fénynek adta át magát, s azzal állt bosszút a világon, hogy saját trancszcendes eszményének foglalatát adta a világnak ajándékba.