Szikrányi élet

Fülszöveg

" – Ha ennek vége lesz – mondta lassan az 509-es –, kíváncsi vagyok, mennyi ideig tart, míg te is ugyanolyan ellenségem leszel, mint ezek itt a toronyban. – Nem sokáig. Itt kényszerűen együtt voltunk a nácikkal szemben. Ez megszűnik, mihelyt véget ér a háború." E párbeszédre a mellerni munkatábor felszabadulása előtti utolsó napok egyikén kerül sor két fogoly között. A táborban politikai foglyok, köztörvényes bűnözők és zsidók együtt szenvedik el az SS vadállati kegyetlenkedéseit, az élelemhiányt, az embertelen körülményeket. Aki az éhezés és kínzások következtében munkaképtelenné válik, átkerül a Kis Táborba, ahol vagy tífusz, vagy vérhas, vagy tüdőgyulladás végez vele. Ám ahogy a front közeledik, a tábor egyre inkább a szervezett belső ellenállás irányítása alá kerül. Remarque döbbenetes erővel jeleníti meg, miként sikerül a Kis Tábor veterán lakóinak ébren tartani magukban az élet szikráját, amely a közeli felszabadulás reményétől fellobbanva emberfeletti teljesítményekre teszi őket képessé. Az 509-es, akinek teste ugyan átélt kínzások nyomait viseli, lelkében azonban talán a legerősebb a szikra, a Kis Tábor veteránjainak vezetője lesz. Az egykori liberális gondolkodású újságíró és Werner, a munkatábor kommunista foglya, a belső ellenállás egyik fő szervezője, vállvetve harcol az SS ellen. A történelem ismerői tudják, mi a folytatás, és a fenti idézettel Remarque sem hagy semmi kétséget felőle. És mégis: Bucher és Ruth, „lágerszerelmük” legcsodálatosabb beteljesüléseként, együtt indul el a táborból, egyenes derékkal, nem lopakodva, vissza se nézve. Minden tábor elhagyható…