A megfojtott viking mocsara

Fülszöveg

Feltartotta a fejét, felemelte a szemmel láthatóan rozsdás kést és anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, lassan, nyugodt kézmozdulattal végighúzta a torkán. Vicsorgott, majd fekete, iszaptól ragacsos ujjával a nyakamra mutatott. Nem kellett sok ész hozzá, hogy megértsem: a következő alkalommal elvágja a gigám. -Kicsoda maga? – kérdeztem halk, rekedt hangon, miközben vadul forgott a szemem, hogy megtaláljam végre elveszített stukkeromat. Ekkor váratlan dolog történt. A fickó térdre roskadt, és könyörögve felém nyújtotta a karját. – Harald… död… Aztán olyan gyorsan pattant talpra, hogy ijedtemben a lámpát is kiejtettem a kezemből. Megragadta a nyakára kötött kötelet, és szemrehányó pillantással felém mutatta. – Harald… död… – Kicsoda… maga? Angolul kérdeztem, bár tudtam, hogy kár a gőzért, úgysem érti. A férfi szomorúan lecsüggesztette a fejét, és övébe dugta a kését. Aztán hátat fordított és anélkül, hogy meggyőződött volna róla, követem-e, az ingovány felé indult. Mivel ebben a minutumban vettem észre a pisztolyom egy fűcsomó mellett, felkaptam, és utánavetettem magam. – Állj!