Szalárdy János siralmas magyar krónikája

Fülszöveg

XVII. századi krónikásaink nem győznek eleget keseregni a magyar történetírás visszamaradottságán és visszhangtalanságán. Ha megértjük is tiszteletre méltó türelmetlenségüket, amellyel egy csapásra olyan magaslatokon kívánták látni a hazai históriát, ahol a nyugati országokét külföldi tanulmányútjaikon tapasztalták, nem feledhetjük, hogy keserű soraikat éppen a magyar történetírás előrefeszülésének egyik legnagyobb korszakában vetették papírra. Így aztán helyzetképük nem annyira saját koruk, mint inkább a Mohácsot megelőző egy és negyed század viszonyaira illik rá. Valóban meghökkentő, milyen sivár képet mutat a XV. század és a XVI. század első negyedének magyar történetírása, jóllehet a humanizmus - amely mindenütt e diszciplína nagy fejlődését hozta magával - a magyar írástudókat sem hagyta érintetlenül. Mályusz Elemér tömör jellemzése szerint: "Apród János után [meghalt 1389-ben] egy teljes évszázadon keresztül nem akadt a királyi udvar tollforgatói között egyetlenegy sem, aki kedvet érzett volna az I. Lajos halálát követő korszak történetének megírására... A királyi privilégiumok továbbra is megörökítették ugyan az egyes szereplők - nádorok, bánok, vajdák, érsekek, püspökök és lovagok - hősi tetteit, a szétszórt mozaikdarabok egy képbe való foglalására senki sem érzett magában kedvet." Tegyük hozzá rögtön: így volt ez egyházi testületek székhelyein és a népes magánföldesúri udvarokban is.