Bethlen Gábor krónikásai

Fülszöveg

Hogyan ítélték meg hazai kortársai a nagy fejedelmet - erről szólnak a soknyelvű és sokvallású Magyarország minden táborából válogatott krónikás szövegek. A kötet csaknem egészében felöleli a Bethlen Gáborról szóló egykorú történetirodalmat, megszólaltat úgyszólván minden véleményt. Nemzetközi látókörű diplomaták igényes emlékirataitól helyi érdekű naplóírók pletykaszintű fecsegéséig, őszinte hívek magasztalásaitól dühös ellenségek rágalmaiig szinte minden színét, hangját feltaláljuk benne az akkori Magyarország szépes skálájú kórusának. De a szeretet és a gyűlölet egyaránt ugyanazt mondja: Bethlen Gábor nemcsak korának, hanem az egész magyar történelemnek egyik legnagyobb és legérdekesebb egyénisége volt. A Bethlen Gáborról szóló egykorú elbeszélő források egy csokrát állítva össze születésének négyszázadik évfordulója alkalmából, a kötet címében csak "krónikásairól" és nem "történetíróiról" beszélhetünk, ami nagy különbség. Sajnálatos és egyben különös, hogy a nagy fejedelem, a XVII. századi magyar történelem e kiemelkedő személyisége a maga korában éppúgy nem talált hivatott méltatóra, mint ahogy mindmáig nem írtak róla olyan életrajzot, amely a körülötte akkor is, később is kavargó vita fölé emelkedve, tetteinek valódi rugóit és jelentőségét megnyugtatóan feltárta volna. Bethlen ugyanolyan vagy-vagy párosításba került Pázmánnyal, mint később Kossuth Széchenyivel, s ezért fény és árnyék aszerint vetődött rá, már akkor és évszázadok múltán is, hogy ki és honnan nézte. Ezúttal nem lehet feladatunk, hogy kísérletet tegyünk a valóságos Bethlen-arckép megrajzolására, ezt az évforduló keltette érdeklődés talán elő fogja mozdítani. Meg kell azonban magyaráznunk, hogy a kötetünkben olvasható szövegek miért olyanok, amilyenek, s mindenekelőtt azt, hogy - minden lebilincselő érdekességük ellenére- miért nincs közöttük kiemelkedő történetírói alkotás. a nagy erdélyi humanista történetírói nemzedék, Gyulai Pál, Baranyai Decsi János, Szamosközy István, Jakobinus János nem élték túl Bocskait, s az egyedüli, aki 1612-ben őbelőlük merítve folytatta emelkedett stílusukat és világias szemléletüket, Somogyi Ambrus, késő vénkorában írva maga is 1606-tal állította meg az idő kerekét. A későhumanista - manierista történészek közül Révay Péter, lackner, Berger a habsburgok oldalán álltak. Egyedül Bocatius Jánost,a művelt versfaragó kassai főbírót sikerült Bethlennek udvari történetíróul megnyernie, ő azonban csak szemléletének és módszerének kifejtéséig jutott el ránk maradt művecskéjéban, az események megírása már fiatal utódjára, Bojti Veres Gáspárra várt. A humanista hagyományokat folytató, okleveles forrásanyagra támaszkodó és messzemenő tárgyilagosságra törekvő Bojti A nagy Bethlen Gábor dolgairól szóló latin művével 1624-ben csak bethlen uralkodásának első évéig jutott el; s noha még 1640-ben is élt és fejedelmi szolgálatban állt, úgy látszik nem foglalkozott többé történetírással. Természetesen az is lehetséges, hogy továbbdolgozott munkáján, de Bethlen halála után nem tartotta tanácsosnak nyilvánosságra hozni, s elkedvetlenedve félbe is hagyta, esetleg megsemmisítette. A két Rákóczi György uralmának kicsinyes gyanakvással telt légköre nem kedvezett a történetírásnak. Szalárdi írja, hogy mikor I. Rákóczi György számbavette, tudós kancellárjának, az 1637-ben meghalt Kovacsóczy Istvánnak hagyatékát, egy iratcsomót talált, melyet e szavakkal nyújtott át ítélőmesterének: "Szegény cancellarius uram históriákat írt volt." Szalárdi hozzáteszi: "De azután hova lett, arról csak altissimum et perpetuum silentium örök feledékenység. Ezt szemeimmel láttam, jelen voltam, s hihető: Bethlen fejedelemnek hadakozásai, minden viselt dolgai és jó hasznos írások voltak. Mely dologban, hogy a mi nemzetünk, s annak igazgatói eleitől fogva illy restek és gondviseletlenek voltak, ide alább megértetik annak haszna és gyümölcse."