A szavak

Fülszöveg

A kötet anyaga válogatás Sartre irodalommal foglalkozó tanulmányaiból, kritikáiból, felszólalásaiból, leveleiből, bevezetőiből. A címet a válogató a könyvben szereplő legterjedelmesebb és Sartre gondolatvilágába, alkotói módszerébe legmélyebben hatoló négyrészes tanulmánytól kölcsönözte. (Mi az irodalom?) Első részében (Mit jelent írni?) a költészet és a próza egymással ellentétes módszerét elemzi. „A költő számára – írja – a nyelv a külvilág struktúrája… a szó és a jelzett dolgok között a mágikus hasonlóság és a jelentés kettős, kölcsönös kapcsolata jön létre… A költői szó így egy mikrokozmosz…” A prózában – Sartre szerint – a szavak, a feltárás, a láttatás, a gondolatközlés eszközei, az író, amint leírja őket, túl is lép rajtuk, szerepük a szellem, a valóság közvetítése, nem nyernek szintetikus, új valóságtartalmat, mint a költészetben. A tanulmány második részében, (Miért írunk?) Sartre az író és az olvasó viszonyát elemzi. Véleménye szerint az olvasó nélkül a mű holt anyag. Az olvasó teremti újra az írást képzeletében, „az alkotás csak az olvasásban teljesülhet ki.” Az alkotás „felhívás az olvasók szabadságához”, hogy teljes személyiségük latbavetésével teremtség magukban a művet. A harmadik részben (Kinek írunk?) végigtekint a feudalizmus, kapitalizmus íróinak közösségén s így jut el máig, hogy levonja a – nemegészen nyilvánvaló – konkluziót: „arra van szükség, hogy egy olyan közönségnek írjon, amelyiknek szabadságában áll mindent megváltoztatnia… az irodalom lényegénél fogva egy permanens forradalom szubjektivitása.” A negyedik rész, amelyre a tartalmas utószó írója többször is hivatkozik, kimaradt a válogatásból. Meg kell említeni a kötet első írását (A Temps Modernes beköszöntője), melyben Sartre a személyiség totálissá tágításának szándékát jelenti be, és Az idegen magyarázata című elemzését, ahol Camus regényét mutatja be, mint a rend és az abszurd egységének példáját. Megrendítő egymásutánban következnek a kötet végén a polemizáló Válasz Albert Camus-nek és a rezignált megemlékezés az egykori barát és harcostárs halálakor (Albert Camus). Az előbbiben Camus, mint lázadó angyal jelenik meg, heroikusan és céltalanul, eleve bukásra ítélve, nem lázadó ember, Sartre, hanem a Sors ellenében. Sartre könyve figyelemreméltó, sokszor tévedései is termékenyítőek, vitakedvet ébresztenek. Érezhető az írásokból, hogy a huszadik század közepén eredeti filozófiai alapok nélkül aligha jöhetett létre világviszonylatban számottevő prózairodalom.