Tanuljunk könnyen, gyorsan nyilatkozni!

Fülszöveg

Egyszer mindenkit megkérdeznek. Ne reménykedjen senki. Lehet, hogy még beszélni sem tud, de egy tolakodó tévériporter-lány, vagy rádióriporter fiú odanyomja a szája elé a bunkósvégű, cégfeliratos mikrofonját, hátha sikerül egy bugyuta kérdésre legalább valami gőgicsélő „választ” kicsikarni. Kis ország vagyunk, ehhez képest sok az újság, a tévé csatorna, a rádióállomás, nincs tanintézet, amelyik ilyen-olyan okból kikerülhetné a nyilvánosság kíváncsiskodását. Általában nincs is olyan foglalkozás, amelynek a képviselőit ne szólítanák meg a legkülönbözőbb alkalmakkor. Az iparosok, vállalkozók adóügyekben, a pékek a kenyér ára kérdésében, az irodai dolgozók a bürokráciai útvesztőinek ügyeiben szerepelnek a leggyakrabban. A jogászok közül az ügyvédek a kedvencek. Az áldozatot, különösen, ha már halott, igazán nem lehet megszólítani, a bűnöző pedig, állampolgári jogaira hivatkozik, de ott van helyette a jogász. Tőle mindig megtudhatjuk miért nem, vagy miért csak ennyire, vagy annyira felelős a védence. A politikusok persze mindig mindenről nyilatkoznak, mert ők hivatalból mindenhez értenek, s ha valamit mégis ügyetlenül fogalmaznak meg, azt ráfoghatják a pontatlan sajtóra. E sorok írója, aki már majd fél évszázada űzi az újságíró – a kérdező – mesterséget, mint e kis könyvecske címe is mutatja, most elsősorban a „civilek”, a hétköznapi nyilatkozók mellé szeretne állni.