William Shakespeare, meg a rock 'n' roll

Hegyi Zoltán · Közzétéve 1 hete · Megosztás



Rómeó, a nőcsábász 

Shakespeare-t nézni és olvasni kell – de néha úgy gondolom, nehéz ezeket a darabokat minden rájuk rakódott értelmezéstől függetlenül, csak úgy hatni hagyni. Pont amiért aktualizálhatók és annyiféleképpen a korunkhoz értelmezhetők – hiszen minden ilyen értelmezés, korhoz simítás az eredeti hangulataiból, az eredeti formáló szándékból vesz el. Persze tesz is hozzá, nem kérdés – de alakulhat úgy, hogy már csak ezek a hozzátételek jelentik az olvasó számára az ízlelhetőt. Hiszen tanítják is ezeket a műveket, s óhatatlanul az értelmezéseikkel együtt. Épp a napokban szembesültem vele, hogy ifjú és kíváncsi ismerőseim nem akarnakRómeó és Júliát olvasni már – azzal, hogy az „örök szerelmesek” történetében nem lelnek a maguk számára immár semmit, untig ismerik; akkor meg minek.

Pedig értelme lenne kicsit belehelyezkedni a Globe sűrű, testszagú, mosdatlan légkörébe ezzel a darabbal – a korba, amely a maga nemében leginkább a mi rendszerváltás környéki határait vesztett szabadságunkra emlékeztetett. Képzeljük el, hogy nemrég még olyan király uralta a hont, aki a házasodási (s még inkább a válási) kedve okán összeveszett a Pápával, tabukat döntve, szabályokat rúgva fel – s nem mellesleg: újraosztva a hatalmat. S akinek a lánya, Erzsébet úgy került a trónra, hogy ennyi erővel akár vérpadra is kerülhetett volna. Valami hihetetlen, halál-közeli élmény-szerűen szabad légkör jellemzi az Északi Reneszánsz sajátos környezetét, amelyben a halhatatlan angol alkotott. Úgy, hogy szinte a műfajt is maga találta ki. Úgy, hogy a komédiásságot állandó színházi keretbe helyezte egyszerre urainak és a pórnak; egy helyre engedve be közönségnek egész szórakozásra éhes világát. Ahogyan a misztériumjátékok: az egyházi ünnepeken körmenet-szerűen előadott bibliai jelenetek, az addig ismert egyetlen „demokratikus színház”. A misztériumjáték jelenti darabjainak formai ősét – csakhogy Shakespeare immár célzatos vallási tartalom nélkül költ; az előzőleg játszható vallási tartalmak Henrikkel mondjuk így: indexre kerültek. És persze nem egyedül az övé az érdem – vannak remek elődei és kortársai, akik kikövezték az utat. Ezek a darabok így egy szabad pillanat termékei, amikor a rendelkezésre álló forma viszonylag szabadon kitölthető. Ez a pillanat még a szerző életében el is múlik – Erzsébet hosszú uralkodása alatt a pálya kései darabjai újra udvari költészetté konszolidálódnak. És furán szabad, hiszen közben azért a frissen megszületett uralmat szolgálja – a királydrámák propagandisztikus csalásait szintén tanítani lehetne…

Innen nézve ez a sajnálatos és általánosan elterjedt sztereotip „cukros” máz, ami a Rómeó és Júlia történetét lepi, valóban botrányos. Zavar a tiszta szemű Rómeó, s boci-tekintetű Júliája, az eseményekbe sodródásuk bájosan hamisra húzott rajza, de nem azonosulok szívesen azzal a megközelítéssel sem, ahol Rómeó lúzer könyvmoly, akit sokkal életre valóbb Júliája talpraesettsége csavar a kapcsolatba. Zavar, ha nem értik, miért eped, s aztán „Júliára találva” miért zuhan ki egyből a fiú a Róza iránti szerelemből – miféle állhatatlanság ez, ugye, innen nézve Júlia is csak egyfajta szalmaláng, nem igaz? Hát nem. Rómeó kora a testhez a halálra ítélt nyugalmával nyúl. Egy Rómeó-korú kamasz úrfit szolgálólányok öle nevel, vívómester és tánctanár edz, el kell sajátítsa a hét szabad művészetet, ha valamire vinni akarja a csajoknál. Mert a női nem úri része is tájékozott és meglehetősen igényes. És Rómeónk e téren igen sikeres lehetett! Gyakorlott hódító, akinek a pár napja tartó mélabúját nem értik a haverok, Mercutióval az élen; nem értik, hogy egy ismeretlen szerepet kóstolgat teljes szívvel, amikor egy apácának állt, esküt tett szépségbe: Rosalindba szeret – s hogy eközben épp a kihívást kóstolgatja, a zsákmányt, a legnagyobbat: a Krisztus menyasszonyát kívánva él meg egy sokrétű, és épp nem aktuális, nem „divatos” szerepet. Ennyit a szépelgésről. Senkinek nem szúr szemet, hogy az „ellenségem lányába szerettem” rémülete a fűszer, ami a gördülékeny, egyből érintésbe, csókba forduló megismerkedés (egy vagány kölök és egy kíváncsi, éhes elsőbálozó fruska egyből-hangolódása) után nem hagy más utat: egyből az életveszélybe, át a (nyilván szigorúan őrzött) kerítésen, az ellenség kertjébe? Az ellenségem lánya? Hiszen ez még az apácánál is nagyobb falat… 



Veronai rock 'n' roll

Ez a bálozó, mulató, párbajozó, léha ifjúság egy pillanatig se fogja vissza magát. A korban az eliten belül egy ilyen titkos kapcsolat azonos rangúak között sem elképzelhetetlen esküvő nélkül. Rómeó és Júlia viszont esküvőt akar. Milyen érdekes – a kortárs néző számára ez lehetett a valódi botrány: a titkos esküvő. A szülői akarat a korban megkérdőjelezhetetlen, s az érdekházasság a világ legtermészetesebb dolga. Szokott bosszantani, amikor az adaptációk (mint felesleges koloncot) csak mint végzetfeszítő momentumot alkalmazzák Páris herceget, meg mindazt, amit az ő lánykérése jelent. Egyrészt ez a jó házból való úrilány normális útja: férjhez megy a családja érdekében, szülői akaratból. Capuleték ezzel a legfontosabb pozícióba kerülhetnének a városban – mondjuk így az összes „közbeszerzési eljárást” elhalászva a Montague-k elől… Ehhez képest nevetséges óhaj a szív szavát követni. Júlia lázadása körülbelül a legtöbb, amennyire egy nő elmerészkedhet a korban – s így is csak úgy volt elképzelhető a darab színre kerülése e formában, hogy épp egy házasodni annyira nem is akaró, s nem egy döntésében a szíve szavát követő királynő pártfogolta. Páris halála sem felesleges cafrang, még egy szokásos párbaj a sírok közt – ez által válik a „köz” érintetté, ez által lesz több a két szerelmes históriája két gyűlölködő család ámokfutásánál. S a királynő így kapja meg a maga által valójában óhajtott többlettartalmat: a belháború akármilyen indokból gyengít, értelmetlen, veszteséges. Ezt vésse az eszébe mindenki, aki piaci verekedést kezdeményez akármilyen ideológiai okból – a katolikus szervezkedők, de a szélsőséges protestánsok is (mindkét oldallal volt Erzsébetnek baja elég…).

De a lényeg: ez a bálozó, mulatozó, párbajozó, elvérző, „csak egy nap a világ” életet élő ifjúság. Rómeó és Júlia esküvőt akar, s a békéltetésben reménykedő Lőrinc baráttól meg is kapják – mert bármi is indítsa őket eredetileg az ismerkedésre, a másik merészsége, vagánysága (majdnem mondom: coolsága) nyűgözi le mindkettejüket. A tiltott kerttől a párbajokon át az egyetlen együtt töltött éjszaka után a tetszhalálig és valódi halálokig. Mert az egyik a másikért folyamatosan az életét kockáztatja. Ez az igazi rock 'n' roll! Egyáltalán nem példa, nem követendő, józan polgári idők sokat is nyálaztak rajta – a szereposztásokkal, ha mással nem: tisztaszemű Rómeó és boci-tekintetű Julis… ugye. Lassan úgy látom, hogy pár erősebb színi kísérleten túl az egyetlen hiteles kortárs előadása a Rómeó + Júlia volt; Baz Luhrmann merész filmes aktualizálása. Vagány Rómeóval és érett Júliával. Egyetlen, de logikus helyen biccentve a hitelt. Médiakorban minden bizonnyal tudott volna Rómeó Júliáról – a megismerkedésük kifinomult épületének alapköve: az első bálozó lány meglepetésszerű feltűnése a fiú életében a film elkészülte idején sem – ma meg aztán végképp nem volna elképzelhető: Júlia is nyilván telipakolta volna selfie-vel a profilját, mint bármelyik mai tini…

Shakespeare-t látni és olvasni kell. Mivel távoli: érdemes a korba szagolni előtte, vagy utána. És szerintem a kellő tiszteletlenséggel kell kezelni. A róla terjengőt (akár a fenti sorokat) is. Hagyni kell, hogy hasson. Nem véletlenül őrzi az idő. Az egykori robbanás emlékét őrzi – érdemes figyelni, bennünk milyen visszhangot ver.


Hozzászólások

További bejegyzések