Western-sirató Cormac McCarthy tollából

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 3 hónapja · Megosztás





Cormac McCarthy kortársunk. A jelen amerikai irodalmának egyik élő klasszikusa. Írt rémületes jövővíziót, amiből film lett (olyan, amilyen); írt rémületes látleletet a mai amerikai délről, amiből szintén film lett (mégpedig szenzációs). De ha eszembe jut, először mindig a Határvidék-trilógia miatt.

 

 

Vad lovak

 

Időtlenség, lovak, határvidék. Amit olvasunk, az voltaképp egy minden porcikájában átgondolt, irodalommá nemesített western. John Grady a nagyapja halála után, 16 évesen el kell hagyja a farmot, ami az élete – ami az anyjának viszont soha nem volt az. Nézd fiam… Vannak akik szerint nem biztos, hogy az üdvözülés után következő legjobb dolog Texas nyugati részén egy tehénfarmon élni… mondja Gradynek az anya ügyvédje. A fiú fogja magát és a bentlakásos iskola helyett a barátja, Rawlins kíséretében Mexikóba szökik, ahol még hajtják a jószágot a vaquerók. Útközben melléjük csapódik Blevins, a balhés kamasz, akivel mindig történik valami – aki valójában olyan (szeretne lenni), mint John Grady, csak neki nem sikerül. Blevins amolyan fiók- „Billy a kölyök”, amerre jár, bajt kavar. És hiába válnak el tőle, s hiába találnak munkát álmaik haciendáján, hármuk sorsa immár összefonódott.

 

Persze előbb még belép a képbe a nő, Alejandra – s vele minden bonyodalom igazi katalizátora, a szerelem. …szóltam én már neked de gondolom most se hajlanál rá jobban mint akkor… mondja Rawlins erre a nőügyre – értsük jól: semmi meglepő sincs a számára a barátja viselkedésében, s mi is lenne. Fiatal cowboy beleszeret a ranch urának virágszál lányába – ez még mindig a klasszikus western meséje. Még ha aztán el is komorodik a mese, az izzadtságszagú börtönvalóságig.

 

Két látszatra markánsan különböző, de hatásában ugyanoda „beszélő” részlet világítja meg legjobban, Grady mivel is áll szemben. A könyv tengelye az a két monológ, mondhatnám: központi eleme; a papazote, a börtön ura és Duena Alfonsa, a birtok matrónájának monológja. Pérez, a főnök, aki kint is az volt, bent is az, kíméletlen és durva pragmatizmussal áll a két barát elé. Tanulják meg, és tartsák be a „létezés szabályait”, bárhol legyenek is. Adják oda magukat a valóságnak, ha élni akarnak. Durván szólva: adják magukat oda annak, ami elől Mexikóba szöktek. Duena Alfonsa, Alejandra nagynénje a társadalom szabályok és előítéletek mentén felrajzolt összességét kéri számon Grady-n. Azt, amit egykor maga is lázadóként kezelt, minimum reformálni szerette volna – s most az unokahúgát (annak jól felfogható érdekében) mégis e szabályrendszert tiszteletben tartva tiltaná el a fiútól.

 

Értékrendek és lázadások. Hát nem érdekes, hogy pont Grady lesz mindkét monológ szempontjából lázadóvá – hiszen a lázadás ismérve, ha valaki nem fogadja el a neki kínált szabályokat. Holott a fiú épp a saját sokkal szigorúbb értékrendje mentén képtelen azokat elfogadni… Amely értékrend megint csak a western-mese értékrendje. És itt most a legnívósabb verziót tessék elképzelni, ez nem a fehérzubbonyos, jól fésült jófiú és a bűzlő, borostás banditák meccse – hanem az a finomabb, összetettebb, de a valóságtól legalább annyival „elemelt” játék sorsokkal-életekkel, amely például Mark Twain könyveit, vagy még inkább a Jack Londoni életművet hatja át. Grady a saját elveihez az önkínzásig ragaszkodik: ha a lány azt választja, hogy megy, hát menjen, még ha a szív beleszakad is. De a lovait csak nem hagyja ezeknek…

 

Cowboynak maradni… a látszat: a nagyapai minta követése. A regényi valóságban John Grady Cole egy ideát kerget, akkor is, ha lótól bűzlő, marhaszar-szagú ez az idea. Amit megvalósítana, az a „cowboyság” talán soha nem létezett – de talán a legközelebb állhat egy valaha volt életmód legtisztább, legideálisabb megvalósulásához. Afféle szakmai „megváltás”. Lehet hogy túl profán a hasonlat, de John Grady szerintem afféle cowboy-messiás. A megváltó, aki ölni kényszerül – de  ne feledjük, az ölés ennek a mitológiának alapvető eleme. Olvastam olyan véleményt, hogy a történet a fiú felnőtté válásának története. Ezzel nem értek egyet – iszonyatmód monolit ez a kamasz, az ijesztő és a vonzó is ez a maradéktalan önazonosság benne; neki egyszerűen ebből nincs hova „felnőtté válnia”. Már elérte a maga határait.

 

A Határvidék-trilógia első kötete tehát minden vonatkozásában határ-helyzetek feltárására vállalkozik. Van-e értelme bármiféle követendő mintának? Létezik-e olyan, számunkra vállalható értékrend, amely a választásunkon túlmutatóan is érvényes? Elég lehet-e a lélek nyugalmához, ha választunk, s azt tesszük, ami szerintünk helyes? A végén a cowboy - miután szíveket tört össze, közte a sajátját - úgyis belelovagol, belehalványul a sötétedő tájba. Hiszen ennek a mesének mindig ilyesmi a vége.

 

 

Átkelés

 

Az előző kötet felrajzolta nekem a western-mítoszból a cowboyt. Nagyon sarkítva: a lótól bűzlő, marhaszar-szagú ideát kergető időszerűtlenséget. Most felrajzolódott a vadnyugati magányos csavargó figurája – úgymond születésétől a magára ébredésig. Az ember (esetünkben egy kiskamasz), aki nekivág. Aki hontalanná válik, kényszerűen utazik, folyvást úton van – és ha kell, célokat lel, hogy úton lehessen. Olykor a legértelmetlenebb célokat. Ilyen lehetett a történelmi idők outlawja, törvényen kívülije is (azt a néhány kétségtelen pszichopatát leszámítva, akik aztán a legendává váltak közülük). Ilyen lehetett a törvényen kívüli valójában, amíg volt hova távolodnia, olyan vidékre, ahova nem telepedett még a törvény, a jog, a kialakult viszonyok szokásos teljese. Amíg így lehetett törvényen kívül. Ilyen lehetett a trapper: a prémvadász, a nyomkereső, később (konszolidáltabb módon) a lovas postafutár, a postakocsik hajtója, a vasút nyomvonalát kitűző botcsinálta földmérő… ezzel az attitűddel vert sors fonódott életekre később is – de amint végképp elfogytak a törvényen kívüli helyek, immár teljes joggal hívták csavargónak az illetőt.

 

Billy Parham ezt az utat járja be. A prémvadász, a lótolvaj, a sírrabló útját – a lehető legmorbidabb módon. A rossz döntések ösvényére lép, már az első oldalakon, azzal, hogy nem akar dönteni az indián csavargó sorsáról. Talán tényleg hordoz magában egy eszményt, amely nem engedi, hogy feladja az indiánt (ezt sugallja a farkaslesés-epizód) - valójában csak kerüli a konfliktust. Mindvégig kerülné a magáért, vagy bárkiért kiállás helyzeteit, nem készül fel rájuk, az összes ilyen helyzet készületlenül éri. Így aztán amikor mégis muszáj úgymond kiállnia: erre kényszeríti tehetetlen, felhősödő farkastekintet; a véletlenül elé tévedő, apjától lopott ló meglepett, boldog prüszkölése; az asszonyi (kamaszlány-) választás, (s a legritkábban) az útját álló rosszindulat – amikor mégis kiállna önmagáért, máris a teljes vereség kiinduló állapotából teszi.

 

A farkas, akit mégiscsak sikerül csapdába csalnia. Itt a rossz döntés ágya a megfelelés-vágy; a fiúé, aki érzi, az öccse többre hivatott nála - s aki érzi: ezt az apja is tudja. Ez a táptalaj. El kell ejtenie a farkast, túl kell járni az eszén, ahogy az egykori nagy öregek tették. A döntés mégis a csapdázó egykori prémvadász öreg monológja nyomán, s a csapdába szorult farkas lénye-tekintete által szökken szárba. Billy Parham így képtelen tanácsot elfogadni: a választásaiban állandóan a nem létező harmadik utat keresné. Ezért bárkivel találkozik, a tanács (a másik életé) mindig pont fordítva sül el benne, mint ahogyan kellene. Ha prédikáció, ha példa. Az indiánok öreg látnoka, a romtemplom magányos, istentől eltántorult papja, a gadanero, akit a testvérek filozofikus hangulatban találnak, a megvakított forradalmár, a bajt egykor elszabadító intéző, a szügyön szúrt lovat kuruzsló cigány – bárki hiába beszél Billy Parhamnak. A fiú nem tanul. Se törvényt, se szerelmet, se élhetőbb, világba illő gazemberséget.

 

Ez a gesztus, a farkas szabadságba vonszolása balladai a maga nemében. Nem sikerül – nem is sikerülhet. McCarthy nem a legendát írja, hanem a gyökérzetét tárja fel, a legendás idők mítosz-fosztó legvégén. Az előző könyv hangalapja itt a legtisztább – s ha irodalmi párhuzamot, előképet keresek a teljesség megőrzés-vágy hiábavalóságának hasonló ábrázolásához, James Fenimore Cooper történeteiben lelhetem meg. Billy Parham vezérlő ideája valójában Natty Bumppoéval azonos – történetük egyfajta teljesség óvásáról szólna, amit valójában a puszta létezésükkel törnek szét; azzal, hogy megragadták. Amíg a Vad lovak a western cowboy-mítoszával számolt el, addig az Átkelés valójában az indiántörténetek nyomkeresőjének mítoszával.

 

Billy csak átkel háromszor Mexikóba s vissza; és sokkal többször a saját határain. A döntései lökik túl – azaz ahogyan rosszul dönt, vagy ahogy nem dönt egyáltalán. Nézzétek. Így születik a társadalmon kívüli ember. A törvényenkívüli. Aki a végén egyedül marad a tudattal: nincs miért és nincs hova menni. Erre mondom: a csavargó magára ébredt. A korban, amely az első atomvillanás fényéből sző köré az éjszakából nappalt, a korban, amely azt is elidegeníti önmagától, aki a legkevésbé válna bármi részévé. Furcsát mondok: innentől lehet jó helyen akárhol.

 

 

A síkság városai

 

Így harmadszor már nem számítottam másra. Így harmadszor felvérteztem magam, tudtam, ha belemászom, nem hagy választást – megint. Végig kell járnom a mesét, a krónikás meséjét; a világáról; Cormac McCarthy történetét az amerikai mítosz természetéről. El kell viselnem, ahogyan megfoszt egy újabb szeretett (vagy nem szeretett) szeletétől. Azt kaptam, amire számítottam. Kicsit talán megint többet. Hogy legyen a végén mégis mit megköszönni.

 

Most már tényleg ki merem mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai határvidék mítoszával számol el. A cowboy mítosza és a törvényen kívüli mítosza után a határvidék városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese végén. A legvégén, amikor mindezért már Mexikóba kell átlovagolni. Oda, ahol mindez igazibb mese volt a kezdetektől és soha nem volt igazi. A mesélő réteget pakol rétegre: van mindaz, amit Amerika (így, nagy betűvel) magáról gondol; van mindaz, ahogyan a gondolat mögött egy sokkal kíméletlenebb ökonómia tornyosul (ami nem hagyja magát másképp gondolni, hiszen azóta is meztelenedik, egyre inkább csak ez látszik: ezek a meztelen kényszerek). És van Mexikó keserűen görbe tükre – ahol ez az ökonómia soha nem öltözött fel, nem adtak rá fehér bőrruhát, nincs az övében a nagyapja coltja, ahol másféle álomországok maradék pátoszait is méla közönnyel emészti fel a tapintható kiúttalanság.

 

John Grady Cole az isten kegyelméből való cowboy – a maga fanatizmusával, ahogy nem mond le egy lóról sem, ahogy az utolsó rosszul betört, bizalmatlan lovat sem engedné el szelídítés nélkül: egy eszmény makacssága, aki persze hogy így választ szerelmet is. Kiválasztja magának a kurvát, akiben meglát valamit ebből a rosszul szelídítettségből. Nincs más választása – így választ a véglet. Egy mítosz húsból és bőrből és vágyakból gyúrt véglete. A barát, az egykori csavargó, Billy Parham hiába óvná. Azok az utak találkoznak itt, amit két könyvön át szőtt az író: hogy egymásra csodálkozhasson két épp szertefoszló eszmény – a harmadik történetben, a közös történetben, két ember szelíd egymásra csodálkozása történetében, ahol a szerelem szelídítése történne. Lehetne úgy, ahogy John Grady álmodja magának és Magdalénának? Álmodta így számos író – ezzel vannak tele a könyvesboltok romantikus regényeinek polcai. De a mi olvasói várakozásaink most egy Cormac McCarthy regényben foszlanak.

 

Amerika sok mindent álmodott magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két könyv után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne éreznéd ki a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú e történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle boldog véget lehetne – de minek?

 

Szegény Billy Parham! Megint nem akkor és nem ott, ahol kellene, megint késve – de talán mégsem hiába. Felébredt és csak feküdt a sötétben és a hidegben és a lányra gondolt és az öccsére gondolt aki Mexikóban halt meg. Mindenben amit valaha a világról és benne az életéről gondolt tévedett. Lehetne boldog véget hazudni, ha az út vége valójában a halál – s ha a legtöbb mesélő úgy csal, hogy nem mondja végig a mesét? Néha elég, ha ennyit belátunk. Mert miközben Cormac McCarthy elveszi a nemzete mítoszait, egytől egyig egy száraz hideg sivatagi éjszaka rég kialudt tüzének hamujába hajigálva őket – pontosan tudja, valamilyen mítosz ott lüktet mindannyiunk meséjének alján. Még ha valójában soha nem leszünk képesek egymásnak elmesélni ezt a mítoszt, akkor is. Hiszen lehet, hogy valaki tudja, hogy kik vagyunk. És hogy miért.

 


Hozzászólások

További bejegyzések