Western-sirató Cormac McCarthy tollából

<img width="400" src="https://hernadi-antikvarium.hu/images/blog/im-1581501568.jpg"> <… class="MsoNormal" style="text-align:justify">Cormac McCarthy kortársunk. A
jelen amerikai irodalmának egyik élő klasszikusa. Írt rémületes jövővíziót, amiből
film lett (olyan, amilyen); írt rémületes látleletet a mai amerikai délről,
amiből szintén film lett (mégpedig szenzációs). De ha eszembe jut, először
mindig a Határvidék-trilógia miatt.<o:p> </o:p><o:p> </o:p>Vad lovak<o:p></o:p><o:p> </o:p>Időtlenség, lovak, határvidék.
Amit olvasunk, az voltaképp egy minden porcikájában átgondolt, irodalommá
nemesített western. John Grady a nagyapja halála után, 16 évesen el kell hagyja
a farmot, ami az élete – ami az anyjának viszont soha nem volt az. Nézd fiam…
Vannak akik szerint nem biztos, hogy az üdvözülés után következő legjobb dolog
Texas nyugati részén egy tehénfarmon élni… mondja Gradynek az anya ügyvédje. A
fiú fogja magát és a bentlakásos iskola helyett a barátja, Rawlins kíséretében
Mexikóba szökik, ahol még hajtják a jószágot a vaquerók. Útközben melléjük
csapódik Blevins, a balhés kamasz, akivel mindig történik valami – aki
valójában olyan (szeretne lenni), mint John Grady, csak neki nem sikerül.
Blevins amolyan fiók- „Billy a kölyök”, amerre jár, bajt kavar. És hiába válnak
el tőle, s hiába találnak munkát álmaik haciendáján, hármuk sorsa immár
összefonódott.<o:p> </o:p>Persze előbb még belép a képbe a
nő, Alejandra – s vele minden bonyodalom igazi katalizátora, a szerelem. …szóltam én már neked de gondolom most se hajlanál rá jobban mint akkor… mondja Rawlins erre a nőügyre – értsük jól: semmi meglepő sincs a számára a
barátja viselkedésében, s mi is lenne. Fiatal cowboy beleszeret a ranch urának
virágszál lányába – ez még mindig a klasszikus western meséje. Még ha aztán el
is komorodik a mese, az izzadtságszagú börtönvalóságig.<o:p> </o:p>Két látszatra markánsan
különböző, de hatásában ugyanoda „beszélő” részlet világítja meg legjobban,
Grady mivel is áll szemben. A könyv tengelye az a két monológ, mondhatnám:
központi eleme; a papazote, a börtön ura és Duena Alfonsa, a birtok
matrónájának monológja. Pérez, a főnök, aki kint is az volt, bent is az,
kíméletlen és durva pragmatizmussal áll a két barát elé. Tanulják meg, és
tartsák be a „létezés szabályait”, bárhol legyenek is. Adják oda magukat a
valóságnak, ha élni akarnak. Durván szólva: adják magukat oda annak, ami elől
Mexikóba szöktek. Duena Alfonsa, Alejandra nagynénje a társadalom szabályok és
előítéletek mentén felrajzolt összességét kéri számon Grady-n. Azt, amit egykor
maga is lázadóként kezelt, minimum reformálni szerette volna – s most az
unokahúgát (annak jól felfogható érdekében) mégis e szabályrendszert
tiszteletben tartva tiltaná el a fiútól.<o:p> </o:p>Értékrendek és lázadások. Hát nem
érdekes, hogy pont Grady lesz mindkét monológ szempontjából lázadóvá – hiszen a
lázadás ismérve, ha valaki nem fogadja el a neki kínált szabályokat. Holott a
fiú épp a saját sokkal szigorúbb értékrendje mentén képtelen azokat elfogadni…
Amely értékrend megint csak a western-mese értékrendje. És itt most a
legnívósabb verziót tessék elképzelni, ez nem a fehérzubbonyos, jól fésült
jófiú és a bűzlő, borostás banditák meccse – hanem az a finomabb, összetettebb,
de a valóságtól legalább annyival „elemelt” játék sorsokkal-életekkel, amely
például Mark Twain könyveit, vagy még inkább a Jack Londoni életművet hatja át.
Grady a saját elveihez az önkínzásig ragaszkodik: ha a lány azt választja, hogy
megy, hát menjen, még ha a szív beleszakad is. De a lovait csak nem hagyja
ezeknek…<o:p> </o:p>Cowboynak maradni… a látszat: a
nagyapai minta követése. A regényi valóságban John Grady Cole egy ideát kerget,
akkor is, ha lótól bűzlő, marhaszar-szagú ez az idea. Amit megvalósítana, az a
„cowboyság” talán soha nem létezett – de talán a legközelebb állhat egy valaha
volt életmód legtisztább, legideálisabb megvalósulásához. Afféle szakmai
„megváltás”. Lehet hogy túl profán a hasonlat, de John Grady szerintem afféle
cowboy-messiás. A megváltó, aki ölni kényszerül – de  ne feledjük, az ölés
ennek a mitológiának alapvető eleme. Olvastam olyan véleményt, hogy a történet
a fiú felnőtté válásának története. Ezzel nem értek egyet – iszonyatmód monolit
ez a kamasz, az ijesztő és a vonzó is ez a maradéktalan önazonosság benne; neki
egyszerűen ebből nincs hova „felnőtté válnia”. Már elérte a maga határait.<o:p> </o:p>A Határvidék-trilógia első kötete
tehát minden vonatkozásában határ-helyzetek feltárására vállalkozik. Van-e
értelme bármiféle követendő mintának? Létezik-e olyan, számunkra vállalható
értékrend, amely a választásunkon túlmutatóan is érvényes? Elég lehet-e a lélek
nyugalmához, ha választunk, s azt tesszük, ami szerintünk helyes? A végén a cowboy - miután
szíveket tört össze, közte a sajátját - úgyis belelovagol, belehalványul a sötétedő
tájba. Hiszen ennek a mesének mindig ilyesmi a vége.<o:p> </o:p><o:p> </o:p>Átkelés<o:p></o:p><o:p> </o:p>Az előző kötet felrajzolta nekem
a western-mítoszból a cowboyt. Nagyon sarkítva: a lótól bűzlő, marhaszar-szagú
ideát kergető időszerűtlenséget. Most felrajzolódott a vadnyugati magányos
csavargó figurája – úgymond születésétől a magára ébredésig. Az ember
(esetünkben egy kiskamasz), aki nekivág. Aki hontalanná válik, kényszerűen
utazik, folyvást úton van – és ha kell, célokat lel, hogy úton lehessen. Olykor
a legértelmetlenebb célokat. Ilyen lehetett a történelmi idők outlawja,
törvényen kívülije is (azt a néhány kétségtelen pszichopatát leszámítva, akik
aztán a legendává váltak közülük). Ilyen lehetett a törvényen kívüli valójában,
amíg volt hova távolodnia, olyan vidékre, ahova nem telepedett még a törvény, a
jog, a kialakult viszonyok szokásos teljese. Amíg így lehetett törvényen kívül.
Ilyen lehetett a trapper: a prémvadász, a nyomkereső, később (konszolidáltabb
módon) a lovas postafutár, a postakocsik hajtója, a vasút nyomvonalát kitűző
botcsinálta földmérő… ezzel az attitűddel vert sors fonódott életekre később is
– de amint végképp elfogytak a törvényen kívüli helyek, immár teljes joggal
hívták csavargónak az illetőt.<o:p> </o:p>Billy Parham ezt az utat járja
be. A prémvadász, a lótolvaj, a sírrabló útját – a lehető legmorbidabb módon. A
rossz döntések ösvényére lép, már az első oldalakon, azzal, hogy nem akar
dönteni az indián csavargó sorsáról. Talán tényleg hordoz magában egy eszményt,
amely nem engedi, hogy feladja az indiánt (ezt sugallja a farkaslesés-epizód) -
valójában csak kerüli a konfliktust. Mindvégig kerülné a magáért, vagy bárkiért
kiállás helyzeteit, nem készül fel rájuk, az összes ilyen helyzet készületlenül
éri. Így aztán amikor mégis muszáj úgymond kiállnia: erre kényszeríti
tehetetlen, felhősödő farkastekintet; a véletlenül elé tévedő, apjától lopott
ló meglepett, boldog prüszkölése; az asszonyi (kamaszlány-) választás, (s a
legritkábban) az útját álló rosszindulat – amikor mégis kiállna önmagáért,
máris a teljes vereség kiinduló állapotából teszi.<o:p> </o:p>A farkas, akit mégiscsak sikerül
csapdába csalnia. Itt a rossz döntés ágya a megfelelés-vágy; a fiúé, aki érzi,
az öccse többre hivatott nála - s aki érzi: ezt az apja is tudja. Ez a
táptalaj. El kell ejtenie a farkast, túl kell járni az eszén, ahogy az egykori
nagy öregek tették. A döntés mégis a csapdázó egykori prémvadász öreg monológja
nyomán, s a csapdába szorult farkas lénye-tekintete által szökken szárba. Billy
Parham így képtelen tanácsot elfogadni: a választásaiban állandóan a nem létező
harmadik utat keresné. Ezért bárkivel találkozik, a tanács (a másik életé)
mindig pont fordítva sül el benne, mint ahogyan kellene. Ha prédikáció, ha
példa. Az indiánok öreg látnoka, a romtemplom magányos, istentől eltántorult
papja, a gadanero, akit a testvérek filozofikus hangulatban találnak, a
megvakított forradalmár, a bajt egykor elszabadító intéző, a szügyön szúrt
lovat kuruzsló cigány – bárki hiába beszél Billy Parhamnak. A fiú nem tanul. Se
törvényt, se szerelmet, se élhetőbb, világba illő gazemberséget.<o:p> </o:p>Ez a gesztus, a farkas
szabadságba vonszolása balladai a maga nemében. Nem sikerül – nem is
sikerülhet. McCarthy nem a legendát írja, hanem a gyökérzetét tárja fel, a
legendás idők mítosz-fosztó legvégén. Az előző könyv hangalapja itt a
legtisztább – s ha irodalmi párhuzamot, előképet keresek a teljesség
megőrzés-vágy hiábavalóságának hasonló ábrázolásához, James Fenimore Cooper
történeteiben lelhetem meg. Billy Parham vezérlő ideája valójában Natty
Bumppoéval azonos – történetük egyfajta teljesség óvásáról szólna, amit
valójában a puszta létezésükkel törnek szét; azzal, hogy megragadták. Amíg
a Vad lovak a western cowboy-mítoszával számolt el, addig
az Átkelés valójában az indiántörténetek nyomkeresőjének mítoszával.<o:p> </o:p>Billy csak átkel háromszor
Mexikóba s vissza; és sokkal többször a saját határain. A döntései lökik túl –
azaz ahogyan rosszul dönt, vagy ahogy nem dönt egyáltalán. Nézzétek. Így
születik a társadalmon kívüli ember. A törvényenkívüli. Aki a végén egyedül
marad a tudattal: nincs miért és nincs hova menni. Erre mondom: a csavargó
magára ébredt. A korban, amely az első atomvillanás fényéből sző köré az
éjszakából nappalt, a korban, amely azt is elidegeníti önmagától, aki a
legkevésbé válna bármi részévé. Furcsát mondok: innentől lehet jó helyen
akárhol.<o:p> </o:p><o:p> </o:p>A síkság városai<o:p> </o:p>Így harmadszor már nem
számítottam másra. Így harmadszor felvérteztem magam, tudtam, ha belemászom,
nem hagy választást – megint. Végig kell járnom a mesét, a krónikás meséjét; a
világáról; Cormac McCarthy történetét az amerikai mítosz természetéről. El kell
viselnem, ahogyan megfoszt egy újabb szeretett (vagy nem szeretett) szeletétől.
Azt kaptam, amire számítottam. Kicsit talán megint többet. Hogy legyen a végén
mégis mit megköszönni.<o:p> </o:p>Most már tényleg ki merem
mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai
határvidék mítoszával számol el. A cowboy
mítosza és a törvényen
kívüli mítosza után a határvidék városainak - a sokak által, a western
ízei által - álmodott meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó
kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől
szembe kiálló őrei, és a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt
van, és mindenki a mese végén. A legvégén, amikor mindezért már Mexikóba kell
átlovagolni. Oda, ahol mindez igazibb mese volt a kezdetektől és soha nem volt
igazi. A mesélő réteget pakol rétegre: van mindaz, amit Amerika (így, nagy
betűvel) magáról gondol; van mindaz, ahogyan a gondolat mögött egy sokkal
kíméletlenebb ökonómia tornyosul (ami nem hagyja magát másképp gondolni, hiszen
azóta is meztelenedik, egyre inkább csak ez látszik: ezek a meztelen
kényszerek). És van Mexikó keserűen görbe tükre – ahol ez az ökonómia soha nem
öltözött fel, nem adtak rá fehér bőrruhát, nincs az övében a nagyapja coltja,
ahol másféle álomországok maradék pátoszait is méla közönnyel emészti fel a
tapintható kiúttalanság.<o:p> </o:p>John Grady Cole az isten
kegyelméből való cowboy – a maga fanatizmusával, ahogy nem mond le egy lóról
sem, ahogy az utolsó rosszul betört, bizalmatlan lovat sem engedné el
szelídítés nélkül: egy eszmény makacssága, aki persze hogy így választ
szerelmet is. Kiválasztja magának a kurvát, akiben meglát valamit ebből a
rosszul szelídítettségből. Nincs más választása – így választ a véglet. Egy
mítosz húsból és bőrből és vágyakból gyúrt véglete. A barát, az egykori
csavargó, Billy Parham hiába óvná. Azok az utak találkoznak itt, amit két
könyvön át szőtt az író: hogy egymásra csodálkozhasson két épp szertefoszló
eszmény – a harmadik történetben, a közös történetben, két ember szelíd
egymásra csodálkozása történetében, ahol a szerelem szelídítése történne.
Lehetne úgy, ahogy John Grady álmodja magának és Magdalénának? Álmodta így
számos író – ezzel vannak tele a könyvesboltok romantikus regényeinek polcai.
De a mi olvasói várakozásaink most egy Cormac McCarthy regényben foszlanak.<o:p> </o:p>Amerika sok mindent álmodott
magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a
bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé
konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz
még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két könyv
után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne éreznéd ki
a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú e
történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a
meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova
az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást
maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről
szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó
mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle
boldog véget lehetne – de minek?<o:p> </o:p>Szegény Billy Parham! Megint nem
akkor és nem ott, ahol kellene, megint késve – de talán mégsem hiába. Felébredt és csak feküdt a sötétben és a
hidegben és a lányra gondolt és az öccsére gondolt aki Mexikóban halt meg.
Mindenben amit valaha a világról és benne az életéről gondolt tévedett. Lehetne
boldog véget hazudni, ha az út vége valójában a halál – s ha a legtöbb mesélő
úgy csal, hogy nem mondja végig a mesét? Néha elég, ha ennyit belátunk. Mert
miközben Cormac McCarthy elveszi a nemzete mítoszait, egytől egyig egy száraz
hideg sivatagi éjszaka rég kialudt tüzének hamujába hajigálva őket – pontosan
tudja, valamilyen mítosz ott lüktet mindannyiunk meséjének alján. Még ha
valójában soha nem leszünk képesek egymásnak elmesélni ezt a mítoszt, akkor is.
Hiszen lehet, hogy valaki tudja, hogy kik vagyunk. És hogy miért.

<o:p> </o:p>

Hétfő	10:00-15:00
Kedd	12:00-18:00
Szerda	10:00-15:00
Csütörtök	12:00-18:00
Péntek	Zárva