Tragédia a világ tetején - két szemszögből
Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 4 éve · Megosztás
John Krakauer: Ég és jég
Először is a tények a témát nem ismerők számára. Az 1996-os évad a „világ tetején”, az Everesten látványosan tragikusra alakult. Május 10-én, mikor a csúcsot egyszerre több kalauzos és nemzeti expedíció kísérelte meg elérni (túravezetők és fizető vendégmászóik illetve nemzetek elsőnek csúcsra felérni vágyó fiai), a csúcskupola környékén feltorlódó mászókra durva vihar csapott le. Az ezt követő tragikus eseményekről két különböző leírásunk is van - először Jon Krakauerét, az eseményeket testközelből átélő riporter könyvét mutatom be.
Nagyra becsültem Jon Krakauert a Viharzóna után – hiszen az Andrea Gail halászhajó legénységének lehetséges utolsó napjait ihletetten, empátiával és nagy tisztelettel képzelte el. Nem csökkent a szememben, amikor elolvastam az Út a vadonba, című könyvét – pedig az empátiát ott nem egyszer váltotta fel némi részrehajló szimpátia; mégis, továbbra is egyfajta tényregényként épült előttünk a világba csavargó álmodozó tragikus története (még ha szódával és jéggel elegyült is olykor a regénybe a tény). Az Ég és jég természeténél fogva nem lehetett ilyen. Személyes beszámoló, sokszor önmarcangoló, fájdalmas szöveg – ahol a riporteri tisztesség megőrzéséért Krakauer a legtöbbet láthatóan saját magával hadakozott.
Valójában ez a kötelezvény – hogy nem tarthat a riporter a leírhatóhoz távolságot – Krakauert a saját szakmai útján hátrálni kényszeríti. Amit az első lapoktól látunk, nem tényregényírói, hanem tipikusan újságírói építkezés. A tényregényíró az összes ellentmondással együtt látja az embert mint tényt és így láttat, regényesít, képzel bele, személyesít meg. Az újságíró viszont áldozatot lát és elkövetőt – és a szereplőit is így építi fel. Az újságíróé egyszerűbb világkép – a hír árnyalása az esetek túlnyomó többségében nem lép túl a kimért, elérendő hatás keretein (amely ráadásul jobbára csak ennyi: a cikket lehetőleg minél többen olvassák). Áldozat van, elkövető, szemtanúk és számonkérés. Három konkrét példával illusztrálnám, mire is gondolok.
A legkézenfekvőbb: Anatolij Bukrejev megítélése. Érdemes lassan átlapozva a könyvet, felfedezni, hogyan „vezeti be” a személyét Krakauer – pontosan úgy, ahogy az újságíró a „rosszfiút” építi fel. A felelősség hangsúlyozása mellett enyhítő körülményként kezelve és bemutatva bármi egyebet. Ennek fényében Bukrejev sértettsége teljesen jogos: azzal együtt, hogy valójában tényleg nem viselkedett felelős hegyivezető módjára, amikor engedve a csúcs csábításának (és a saját fennhangon hirdetett mászó-etika, a „tiszta eszközökkel való mászás” kényszerítő követelményének) – oxigénpalack és az ügyfelek segítségét lehetővé tevő, tartalékkal, kötéllel, tartalék levegővel megtömött hátizsák nélkül indult a csúcsnak. Oxigén nélkül az ember hét-nyolcezer méteren nem várakozik, nem vár senkire; ezt Reinhold Messner példája is ékesen bizonyítja, amikor a világon első, „tiszta”, oxigénpalack nélküli Everest-mászása alkalmával gondolkodás nélkül hátrahagyta a lassabban ereszkedő mászótársat, Peter Habelert… Bukrejev nem a dolgát tette, amiért odament – mondanám, holott valójában a „dolgát” tette, a maga dolgát: tiszta eszközökkel szerette volna megmászni a világ 14 nyolcezresét…
Teljesen jogos annak az embernek a sértettsége, aki egyetlenként kísérelte meg a viharban táboron kívül rekedt mászók megkeresését. Ez tényleg ne legyen a felróható bűnök enyhítő körülménye! Bukrejev nélkül a Déli nyereg rossz oldalán kuporgó mászók, Sandy Pittman, Charlotte Fox és Tim Madsen még órákig nem kaptak volna semmiféle segítséget. Így is volt, akinek későn érkezett… Az orosz mászó másnap megkísérelte elérni a Déli nyereg fölött négyszáz méterrel fekvő Scott Fischert – de ez meghaladta az erejét. Lehet, hogy gyenge angoltudásával, magának való természetével, az egykori Szovjetunió expedíciós szemléletével (amely nem válogatott a csapatba gyengéket) bíró mászó tényleg nem volt hegyivezetőnek való. Súlyos hibát vétett, amikor a pozíciójában az ügyfelek érdekei elé helyezte a maga céljait. De mindezt együtt látva nehéz tudomásul venni azt a – nem is túl finom – építkezést, ahogy Krakauer minden említéssel Bukrejev egyfajta felelősségre vonhatóságát építi, a könyv legelejétől a legvégéig.
Miközben a maga felelősségével korántsem néz szembe ilyen mélységig. Ez a második példám. Nem elsősorban az Andy Harrist illető tévedésére gondolok – sőt nem is a tényre, hogy Beck Weathersről (a többi mászóval egyetemben) két alkalommal is lemond. (Nézőpont kérdése a felelőssége – bár Krakauer Rob Hall csapatának erősebb képességű mászói közé tartozott, valójában fel sem merült, hogy mentésben vegyen részt. Elsősorban ügyfél volt, örültek, hogy a vihar alatt ott van, ahol: a sátrában. S örültek, hogy másnap képes volt a maga lábán leereszkedni a hegyről…) De a kötet folyamán számtalan módon enyhítené a tényt, hogy újságíróként a jelenléte legalábbis katalizálta az eseményeket. Túlhangsúlyozza Jane Bromet szerepét (nem egyszer nevezve Fischer „propagandistájának”), komolyan kezeli Sandy Pittmann internetes sajtójelenlétét, holott 1996-ban az internetes média még csak egy igen szűk kisebbséghez jutott el – a kilencvenes évek még bőven a nyomtatott sajtó időszaka volt, ahol az Outside magazin (Krakauer munkaadója) megengedhette magának, hogy ne foglalkozzon a tőle független Outside Online névhasználatával például. Ma már nehéz elképzelni ezt: mennyire hallatlanul súlytalan (és mennyire amatőr) volt a korabeli internetes média egy országos terjesztésű magazinhoz képest…
Ráadásul a pénz döntötte el, hogy végül Krakauer az Adventure Consultants és nem a Scott Fischer vezette Mountain Madness ügyfele lett. Robb Hall ajánlotta a nagyobb kedvezményt, a cége számára óriási jelentőségű reklámért cserébe. E tény jelentősen befolyásolta a csúcs közelében meghozott döntéseiket aznap – mindkét expedíciós vezető durván felrúgta az egyik legfontosabb mászó-szabály, a visszafordulásra kitűzött idő szigorú betartását. Egyik vezető sem akart a másik éles csúcstámadása alatt visszafordítani ügyfelet Krakauer szeme láttára. S ez (sajnos, többek közt) mindkettejük életébe került. Nehéz felfogni, de ilyen magasságban egy másik, adott esetben szinte mozgásképtelen emberen csak jól szervezett, több személyes party segíthet (ha egyáltalán…). Viharban pedig az sem. Fischer túl sokat mászott fel-le az ügyfelei miatt, túlságosan kimerülten ért a csúcsra; Hall és Harris túl hosszan és sajnos hiába próbálta lejuttatni a hegyről a hullafáradt Doug Hansent. A hegyen rekedtek, s ilyen magasságban a sátor és kiegészítő oxigén nélkül szabadban eltöltött éjszaka a legtöbb esetben végzetes. Elfagyott végtagokkal nem lehet biztosítókötélen ereszkedni…
Szerintem (s ez egyben a harmadik példa…) a valódi felelős valójában nem a rosszul döntő hegyivezető, sem a csúcs alól visszafordulni képtelen ügyfél. Még csak nem is a vihar. A halálzóna valóban olyan, mint a neve – több mint hatvan áldozatot szedett komoly, tapasztalt mászókból 1996-ig. A valódi felelősség az expedíciós díjakból egyre vaskosabb bevételt követelő államoké, amelyek mára mindenféle értelemben szennyező iparággá tették a Himalája nyolcezreseinek, de főleg a „világ tetejének” megmászását. A valódi felelősség a tényé, hogy viszonylag kevés mászótapasztalattal és vastag pénztárcával ma gyakorlatilag bárki jelentkezhet ilyen vezetett expedícióba – hogy feljusson oda, ahol adott esetben a legjobb szándék, felkészültség, a legügyesebb vezető se segíthet. Az 1996-os tragédia a máig tartó időszak hajnalán esett meg. Krakauer ezzel nem foglalkozhat a könyvében a maga súlya szerint – lévén ő is ügyfél, aki ilyen vezetett túra alkalmával, a munkaadója pénzén érte el a világ tetejét. Az évben, amely számomra az Everest-mászások „Titanicja” – messze nem a legtöbb életet követelő, de a számos mászó- és egyéb celeb jelenléte által a legnagyobb publicitást kapó tragédia. (Hiszen a Titanic elsüllyedése sem a legtöbb áldozattal járó tengeri baleset volt – hanem amely a legnagyobb publicitást kapta…)
Nem tudok haragudni Krakauerre. Ezzel együtt. Minden kritikám ellenére. Talán mert érzem benne a lelkiismeret-furdalást. Olyasmit érzek benne, ami G. Weston DeWalt és Anatolij Bukrejev közös könyvéből több helyütt hiányzik...
Anatolij Bukrejev - G. Weston DeWalt: Hegyi őrület
Jon Krakauer 1996 szeptemberében jelentette meg az Outside magazinban az 1996-os Everest-i mászó-tragédiáról írt beszámolóját (a magazin történetében szokatlanul terjedelmes cikket), s novemberben már a boltokba került a jóval részletesebb, több helyen a tanúk visszaemlékezései által jelentősen módosított, pontosított beszámolója könyv alakjában is. Ezzel kezdődött mindaz, amit DeWalt a maga könyvében „hegyi médiaőrületnek” nevez… A sajtó keselyűi már közvetlenül az események után a túlélők körül keringtek – Krakauer beszámolójának megjelenése után immár céltudatos, éles kérdésekkel. A beszámoló által felzaklatott Bukrejevet keresték a legtöbben; az egyre jobban felfokozott légkörben még Scott Fischer búcsúztatóján is kérdésekkel zaklatták – idő kérdése volt, mikor harap rá valamelyik orgánum teljes fogsorral erre a teljesen nyilvánvaló (és jól kihasználható) médiacsalira…
Rengeteg többletet nyerhetsz, kedves olvasó, ha elolvasod a (Scott Fischer cége, a Mountain Madness után elnevezett) Hegyi őrületet – de sajnos legalább annyira a modern média működésével kapcsolatban, mint a hegyen történt tragikus események kapcsán. Bukrejev meglehetősen gyenge angoltudásával remek alanya volt egy teljesen kiszámított módon levezényelt bulvár-médiakampánynak, mondhatnám így is: az áldozata. Mert ha Krakauer szemére vetettem, hogy az általam becsült attitűd, a kvázi tényregényírói hozzáállás helyett egyfajta újságírói bűnbakképzésbe fog, nem tudom, hogy minősítsem azt a színvonaltalan, mindent tudatosan adott célokhoz ferdítő magatartást, amit G. Weston DeWalt művel Bukrejev szövegének szerkesztése kapcsán.
Szerintem mindent elárul a hozzáállásáról, hogy a harmincadik oldalig háromszor kellett a lektornak lábjegyzetben pontosítani a kijelentéseit. Az összkép megalapozásának pillanatától ferdít, csúsztat és csal a minél nagyobb drámai hatás érdekében – ez a bulvárírás egyik fő szabálya. Scott Fischer például sokra hivatott lelkes (és kezdő) szegénylegényként épül fel a szemünk láttára; akinek az álmai megvalósításához nincs se elég pénze, se elég támogatója, mégis, bárkivel nagyvonalú, és viszi előre a hatalmas szíve. DeWalt lenyesegeti az összetett, ellentmondásos képről, ami nem illik bele; minimálisan, vagy egyáltalán nem árnyal. Nála az ügyfelek és a vezetőik egyaránt „mászók”, sőt, például Sandy Pittman (a legtöbb gondot okozó celeb fizetővendég) tapasztalt, rutinos mászó… Alapjában nem állítja fel – illetve rendre áthágja - azokat a kategóriákat, amelyek az ügyfeles mászásban úgy különben evidensek.
A dőlt betűs részekért érdemes elolvasni (írnám), Bukrejev személyes beszámolója okán. De a mentésről, a Déli-nyergen viharban eltévedt mászók hazavezetéséről átfogalmazás nélkül közölt részek e tekintetben is gondolkodóba ejtenek. Már a tény, hogy DeWalt ezt így kötetbe szerkeszti, felzaklat. Ezt sugallja: „látjátok, mekkora meló volt ebből a kérdésekre adott zagyva és félreérthető, kusza és nyelvhelyességet nélkülöző válaszhalmazból bármit szerkesztenem?” Egyszerre önfényező, önmentő és hitelfosztó ez a részlet. Önmentő, hiszen bármilyen támadható, kétséget támasztó kijelentését Bukrejev gyönge angoltudására foghatja innentől. És hiteltelenít, hiszen a legtöbbször maradéktalanul Bukrejev kijelentéseire alapozva érvel a Krakauer sugallta összkép ellen. Csakhogy ezek után, hogy ezzel a részlettel (messze nem a történtek legfontosabb momentumával egyébként) mintegy bemutatja az alapanyagát, mennyire marad komolyan vehető az alap, amire az érvelése úgy különben támaszkodik?
Érdemes elolvasni, mégis. És nemcsak a dőlt betűs részekért. Mert ahogy a bulvár általában (ez a második főszabály), ez a szöveg is előszeretettel sért tabukat, s ez által akaratlanul is elszólja magát. Elszólja magát az egyik legfontosabb momentumot illetően: a visszafordulás kitűzött időpontja, mint az induláskor meghatározott időhatár (amikor a mászó, tartson akárhol, vissza kell forduljon, hogy biztonságosan, tartalék oxigén birtokában, sötétedés előtt táborba érjen) hogyan maradt ez alkalommal kijelölés és kihirdetés nélkül. Fischer a nyomás alatt, amit a sajtó és a versenytárs jelenléte jelentett, e könyv tanúsága szerint úgy döntött: söpröget; utolsónak mászva és megfelelő tempót tartva egyszerűen visszaküldi a lemaradókat, akiknek a sebességébe úgyse férne bele a csúcs. Viszont sem az akklimatizációja, sem az általános fizikai állapota nem tette a tanúk beszámolója szerint e feladatra alkalmassá – az előkészületek időszakában egyszerűen túlvállalta magát. Elszólás - DeWalt nem érzi ennek sem a valóságos súlyát; nem is érezheti. Hiszen folyamatosan másra van kihegyezve.
Hallgassuk: Néhány ügyfél már nagyon türelmetlen és ideges volt a késedelmek miatt, és mert úgy látták, hogy a vezetőik képtelenek összehangoltan működni és rangsorolni a teendőket… Az volt a véleményünk Nealről, Scottról és Anatolijról, hogy nem törődnek kellőképp a részletekkel… a „bérelt segédcsapat” ahogyan az egyik ügyfél nevezte a kalauzokat, a jelek szerint nem tett jó benyomást a munkaadókra. Ó igen. Ez itt a pénz önfeledt gőgje. Olyan embereké, akik úgy amúgy a maguk erejéből az alaptáborig se jutnának el egy nyolcezresen, a Khumbu-jégletörésen át vezető útról már nem is beszélve… (tényleg, mikor, melyik fordításban lett először a jégletörésből jégesés? ez nekem kimaradt…). Olyan emberek hozzáállásába láthatunk, akik megvásárolták maguknak a csúcsot…
Érdemes úgy olvasni, mint média-tükröt. Voltaképp lényegtelen elemekről vitatkozik egy szintén nem túl élesre foncsorozott másik tükörrel, Krakauerével, miközben szándékosan homályba rejti mindazt, amiről valóban érdemes volna vitatkozni. Olykor elmerészkedik odáig, hogy utaljon rá: az egykori komolytalan, extrém sportszenvedély immár üzlet lett, tehát komoly dolog, amit ugyanaz a bárgyú és ájult tisztelet illet meg, mint a bizniszt általában – fogjuk fel, hogy úgysem értjük, ne is akarjuk érteni. Érdemes úgy olvasni, hogy ezt a könyvet voltaképp az ügyfelek rendelték meg, akiknek Tolja Bukrejev sértettsége kapóra jött; akik szintén mélyen sértve érezték magukat Krakauer, (és általában a sajtó) nem egy kijelentése okán. Ez a Könyv Sandy Hill Pittman, és a többi „mászó” megrendelésére készült, akik nem egy esetben (ugye) magukat mentették a tehetetlen hegyivezetők ostoba döntéseinek következményeiből. (Hogy miért érzem magam Rejtő Jenő szigetén, a Bradley Tamás visszaüt sztorijának végén, ahol „a tisztes polgárok irányításával néhány szökött légionárius is egész jól megállta a helyét…” nem is értem.)
Ez a könyv az ügyfeleknek jött kapóra. Mint ahogy (sajnos) kapóra jött e kötetnek Bukrejev halála. A kazah mászó halálát lelte az Annapurnán – elsodorta egy lavina. Semmi nem hitelesít úgy, mint az ilyen halál. Máshogy ad súlyt a kimondott, leírt szavaknak – s ezt a másféle súlyt a sajtó ugyanúgy kiaknázta, mint bármi egyebet, ebben a meglehetősen szomorú, és (hatásaiban) sajnos mai napig tartó történetben. Hiszen láttunk már Everesten forgatott doku-realityt is… és moziba került a film is, erről a kegyetlen történetről.
S hogy egyebet ne mondjak: a Mountain Madness Seattle-i illetőségű vállalkozása a mai napig működik, és szervez utakat a Mount Everestre - áll az ügyfelek szíves rendelkezésére…
