Érthetetlen, miért nem olvassák
tömegek, miért nem rajongják körül ma is, ahogy a franciák például Romain Roland Colas Breugnonját -
legalább annyira elegáns, szellemes és életszerető - és közben földközeli,
olykor harsány és üde, vicces és szeretni való. A Kakuk Marciról beszélek - de Tersánszky Józsi Jenő bármelyik
novelláját, bátor, függetlenségről árulkodó publicisztikáját idecibálhatnám. Az
író igazi kópé volt, az élete története fényes és árnyékos lapjain ugyanazzal a
nyílt, szívet melengető bátorsággal táncolt végig, ahogy regénye lapjain a
butuska-bölcs csavargó. Onagy Zoltán gondolkodik el rajta: talán az irodalmunk
véres komolyságát (komorságát) kizárólag becsülő, tragikus történetekbe
szerelmes, formált szemlélete a hibás - magyar
sors, hullák, morál és veretes mondatok összese a becsült, a tanított, az
olvasó elé emelt minálunk; az életet megtartó vidámság, a tréfa nem.
Nem akármilyen élete volt.
Nagybányán született, 1888-ban, eredetileg festőnek készült, de szülei akaratát
követve jegyzőgyakornokként helyezkedett el, jogot tanult. Aztán a budapesti
jogi karra félretett kis apanázsát elmúlatta - azért kezdett írni, hogy valami
kis pénzhez jusson vele. Az első Nagy Háborúba önként vonult, olasz fogságba
esett. Az élményeiből született a Viszontlátásra
drága - nem szánta ő ezt háborúellenes regénynek, az élményeit osztotta meg
benne (mégis, akként híresült el). Mint ahogy Kakuk Marciját sem idealizálja,
pontosan látja-láttatja a máról holnapra élés csavargólétének összes
árnyoldalát is. Olykor detektív-történeteket írt a Nova Kiadónak, akárcsak
Rejtő. Nyári Krisztián így ír róla: Nem
csatlakozott semmilyen írói körhöz, táborhoz, frakcióhoz. Irodalmi műveinél is
nagyobbra teljesítménynek tartotta, hogy saját gitárkísérettel több szólamra fütyült.
Zenehumorista karrierje egyfajta tiltakozás is volt a magukat túlságosan
komolyan vevő küldetéses művészek ellen. A Nyugatban publikált, de közben az
írótársadalom megrökönyödésre kabarékban és revükben lépett fel. 1932-ben
megalakította saját színházát, a Képeskönyv Kabaré társulatot. A kis
pódiumszínháznak saját maga készítette a díszletét, s ő volt zenei kísérője és
konferansziéja is. Közönsége egy részének, akik a Vígszínházban vagy alkalmi
színpadokon tapsoltak neki, fogalmuk sem volt róla, hogy éppen egy friss
Baumgarten-díjas írót látnak furulyázni vagy kézen járni. „Zenebohócnak lenni
sokkal nehezebb, mint írónak. Nekem elhihetitek!” – üzente írótársainak.
Nem szerette a hatalom - mert
szuverén maradt, nem szabályozta szimpátiáit és undorát a korabeli szél. Ezt
tán semmi nem világítja meg jobban, mint annak a "végakaratnak" egy
részlete, amit 1944-ben folyamatosan a zsebében hordott: Feleségem, akivel huszonnégy évet töltöttem közös és egymást támogató
munkában, a szégyenteljes s törvényellenes magyar kormányrendelet értelmében
rosszul, vagyis 1944. márc. 22 -ike után keresztelkedett ki róm. kat.
vallásúvá, zsidóból. Eddig a Horthy- kormány 570 000 sz. alatt kiadott
mentesítése védte őt annyira, hogy keserves verítékkel és becsülettel szerzett
lakásunkon velem lakhatott. Ez a védelem nov. 15-ével lejárt az újabb rendelet
értelmében is, nejemnek tőlem, csillaggal a mellén, a gettóba kell költöznie
holnapután estig. Két szememmel győződtem meg arról a szörnyűségről, hogy zsúfolják össze
a Szálasi-kormány hóhérai a külföldi védettségű zsidókat. Hát még a magyar, nem
védett árja-párokat hova szándékszanak dugni! Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a tőlem
feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok. Ha közülük csak egyet is
lelövök, akkor azt a példát adom magyar sorsosaimnak, mit most már egyetlenül
erkölcsösnek tartok. Szálasi vérebeinek nem adok alkalmat, hogy lefülelésem alkalmával
nejemmel együtt rajtam a szokásos megkínoztatást elkövessék. Elég adag cián van
birtokomban, hogy csak hullámon elégíthessék ki beteges vérszomjukat. Hogy
miért nem választom a bujkálás ésszerűbb és jelenleg általános módját a
törvénytelen és embertelen rémuralom rendelkezéseivel szemben? Első okául
jeleztem, hogy elviselhetetlen már nekem az a birka bárgyúság és gyávaság,
amellyel magyar sorsosaim a német-bérenc orgyilkosok parancsára mozognak.
Tehát, mint az egész világháborút végigküzdött katona, kötelességemnek érzem,
hogy az igazi magyarellenség ellen, legalábbis végső soron példaadó gesztussal
éljek... (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)
Móricz írja róla: Sohasem volt magyar író, aki ezt a mélyebb
réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly
édes otthonisággal ismerte volna. Persze ennél jóval többet ismert, földi
és valóságos meséiből árad a derű, tényleg, néhány oldala elolvasása után, ha
körülnézel, valahol élénkebbekké lesznek a világban a szavaitól a színek.
Szabad és független ember egy korban, amikor amúgy nem voltak szabad és
független emberek. A kötelező, születésnapos Sztálint köszöntő kötetbe olyan
vitriolos paródiát ír, hogy nem győzték eldugni a megtorlástól rettegő
szerkesztők (olyan jól sikerült, hogy csak a híre maradt fenn, a kézirat
nem...). Szintén Nyári Krisztián meséli a következőket:
A 69 éves Tersánszky Józsi Jenő kedvenc Márvány utcai kocsmájában
fogadta az aláírásáért érkező írószövetségi küldöttet. Mint kétszáz másik
írónak, 1957 szeptemberében neki is alá kellett volna írnia "A magyar írók
tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen"
című gyáva és önfeladó nyilatkozatot a levert forradalom elítéléséről. A Nyugat
egyik utolsó élő szerzője, aki soha semmilyen politikai mozgalomhoz nem adta a
nevét, sokak szemében legitimálta volna a nyilatkozatot. Az írót nem találták
otthon, de tudták, hol keressék. Az aláírást gyűjtő kiadói ember a kocsmában
mondta el jövetele célját, és felsorolta, Illyés Gyulától Kassák Lajoson át
Weöres Sándorig ki mindenkinek szerepel már az aláírása a papíron. Tersánszky
végighallgatta a küldöttet, majd gondosan letakaríttatta vele a talponálló
pultját, mert ilyen fontos iratot mégsem tehetnek fröccsös poharak közé. Némi
kínos csönd után emelt hangon, hogy mindenki hallja, az író megszólalt: „Maga
nekem gyanús, maga volt az, aki pár hónapja itt kilincselt egy ugyanilyen
ívvel, hogy akasszanak fel minden kommunistát!” A férfi suttogva próbált
tiltakozni az életveszélyes hírbehozás ellen. „Maga hazudik, itt volt!” –
válaszolta immár kiabálva Tersánszky, amivel egyre nagyobb csődületet okozott.
A küldönc végül a papírossal a hóna alatt elmenekült a kocsmából, az író pedig
nevetve rendelt egy kört a törzsvendégeknek és játszott nekik valamit kétágú
furulyáján...
Ha épp úgy érzed, kedves olvasó,
hogy neked is egyre inkább a nem akármilyen, abszurd élet jutott, ideje kézbe
venni a Kakukk Marcit. Ideje kézbe venni - a többiről maga a könyv gondoskodik.
Ideje volna megadni a rangját, mert ritka kincs. És akkor Makk Marciról még nem
is ejtettem egy szót sem... Tersánszkynak nincs helye a feledésben.