Szabó Lőrinc - semmiért, egészen...

(Néhány dolog egyből kiderül. Aki beszél, bír erkölcsi érzékkel, máskülönben nem merevítené a maga igazát rettenetesnek. Tudja, amikor a másiktól önfelszámolást – vagy majdnem azt – kér szerelem gyanánt, olyasmit kér, amit maga nem adna meg neki. Mert ha „maga törvénye” szerint van erre szüksége – akkor az önismerete, a maga tükre diktálja a szót - pontosan tudja magáról, hogy rabtartó. A világ tükrébe ugyanakkor e gesztustól finom torzulások kerülnek egyből: ha modernek és törvény hitelesítené, akkor az erkölcsi követelés nem több egy szokásnál, amely rabbá tesz. A „kint rabjává”, ahol nem jó. Ami ellen belső rend épül. Viszont a „maga igaza” így nem rettenetes lenne, legfeljebb vétek – akár bocsánatos. Ha a megszólaló elhiszi, hogy rettenetes, akkor tudja, valami „nagyobb” ellen vét. Nem a „kint” társadalmi absztrakciói, hanem a megszólított ellen?)

(Aki beszél, nem fogadja el, hogy a másik szeretheti magát is: tehát a szeretet kizárólagos, egyszerre csak egyet (azaz, hát: csak őt) lehet. Amíg egy fikarccal is maga felé fordul a másik, addig nem szereti eléggé a beszélőt. A két szeretettel való cserekereskedés, az alku pedig két önzés párbaja – ne legyen két önzés, csak egy: a beszélőé. Aki a maga törvénye szerint engedi majd „beszélőre” az „alkatrészét”. Az indokrendszer egyre szigorúbb és kérlelhetetlenebb, de főleg: őszinte. S mégis, a megütött hang kérdezteti velem: lehet, hogy ez az „igazat hazudni” állapota? Mert e végtelen őszinteség közben a beszélő hangja által felépített gondolati építmény kihívó, provokatív, irritáló – az őszintesége nem magától értetődő tény, hanem támadás; alaposan felépített, erős fogalmi világgal támogatott attak az olvasó felé.)

(Hangnemváltás – gyönyörű ritmusa lesz tőle a szövegnek, szinte az eddigi folyamatos ’kilégzés után végre ’belégzés: az ív megtörik tőle, de nem a vers tudatban lüktető ereje – az a hasonló hatásszünetektől, értelmező és indokoló ’fékektől csak növekszik, hiszen van mire érkezzen majd a záró harsonaszó. Elképesztően tudatos munka látszik a szövegen, s a hatás keltésének begyakorolt rutinján túlmutató, zenei jellegű drámai érzék. És igen: a gondolatok is a helyükön ülnek. Mert aki modernekre és törvényre hivatkozik egy erkölcsi parancs tudatos szegésekor, annak valóban nincs támaszadó, fogható hite. S akiben ilyen mélységű a gyanakvás, annak feszes zubbonyként viselt őszintesége a „mindenki hazudik” kiszolgáltatottságára adott dacválasz – nem csoda, hogy a teljes alázatot, önfeladást várná el a másiktól, a bizalommal és örömmel átadott irányítás lehetőségét. A költői őszinteség „komiszsága” valójában bizalmatlanság: a „nem bírnám el, ha te is hazudnád a legszentebbet” megelőlegezett félelme gerjesztette önvédelmi reakció.)

(Itt jutunk a legmesszebb. Aki beszél, kéri azt, akihez beszél, hogy váljon tárggyá. Akarattalan hangszerré mondjuk, aki zeng a vonótól, hallgat, ha megvonják a vonót, tűri a csendet, de legfőképp tűri, ha elrakják a tokba, s elő sem veszik hetekig. Ez a Semmiért, egészen címének valódi, kifejlő értelme: legyél tárgy a kedvemért, az én tárgyam – amíg erre nem vagy képes, addig nincs hozzám közöd. És mindezt borzalmas mélységekig, hiszen még titokban sem „sajnálhatja az életét” a másik, a lelke legmélyéig át kell élje tárgyi voltát – „halott és akarattalan”, mondja az, aki beszél. Nos, itt érzem, a harsonaszóban az egyetlen erő-ívgyengítő momentumot - ha nem szégyellném erre a remekműre ideírni: az egyetlen hibát -: hiszen a következő versszak törvényen kívülije gyengébb anyag, mint a „halott és akarattalan”, s nem zárja ki az aktivitást sem, sőt. Így, a szavak acélpendülése után enyhén fals, műanyag húrhang)

(Az első három sor „botlása” után viszont a koklúzió, a legdurvábban megfogalmazott két sor jön: ha lekapcsollak, szűnj meg. Még egy hangszer is álmodhat, ha elhiszem, hogy a zengő ércnek, pengő cimbalomnak is vannak „álmai” – de aki megszűnt: nem „él” a másik akaratára, annak ebben az értelemben biztosan nincs. Tehát nem csak titkolt befelé-panasz tilos, de az álmok is. Igen, így néz ki a teljes alávetettség állapota. Az őszinteség kiépült, teljes – és teljesen hiábavaló.

Mert nemigen van ilyen: hogy én majd jó király leszek, kegyes uralkodó. Ez legalább annyira felháborító, mint amennyire aljas szeretet-zsarolásgesztus. Őszinte? Valóban az. Valóban ez a betarthatatlan ígéret lakik minden párkapcsolati meccsünk mélyén. Add nekem magad, és ha adod egészen, minden cseppjével részed lesz a részem. Na ja. Nem szokott menni – a teljes önátadás (ha nem valamely „nagyobb, spirituális hatalom” számára készül, hanem velem egyenrangú lénynek) soha nem lefegyverző annak, aki felé mutat. Nérót nem fegyverzi le a keresztények kiirtást is szelíden tűrő vértanúsága – csak azokat, akik mindezt kívülről látják. Te, kedves olvasó, ha szembesülsz ekkora alázattal, az téged lefegyverez – de nem a zsarnokot, akihez szól. Vagy legalábbis (mondjuk így) nem ez a jellemző. Akármelyik divatregény szürke árnyalata játszik ezzel, vagy önmegtartóztató vámpírok légiói mesélik, milyen gyönyörű választ lennének képesek adni a teljes önfeladásra, valójában hazudnak. Ez a vers is hazudik – miközben igazat mond: hiszen feltárja a vágyaink mélyén lakó, nyers és kompromisszumképtelen önzést.

„Problematikája nem esztétikai, hanem etikai természetű Az őszinteségből űz virtust” – írja Alföldy Jenő, egy régebben megjelent elemzésében s így folytatja később: „…de mintha ez a szó: amoralitás, már kettős értelmével is mellette szólna. A szó egyik értelme: erkölcs nélküli (nem erkölcstelen, mert ez inkább az immorális fordítása volna). A másik: szerelmi, Ámor berkeiből való.” Valóban, valahol imponáló a nem kicsit egyoldalú tetszeni akaráshoz, gyengéd önzetlenséghez képest, ami a szerelmi lírát úgy mellesleg uralja – s egy szemernyi nincs benne az egész (akár valóban érzett) érzést ironikus zárójelekbe helyező távolító, posztmodern gesztusokból sem. Nem édeleg és nem távolít – és Szabó Lőrinc egész költői attitűdje ennek jegyében állt az igen beszédes című Különbéke korszakáig, vagy talán még azon is túl.

Igazat! A költő úgy állította saját maga elé programnak ezt az egyetlen szót, ahogy az irodalmunkban alig valaki – s nemigen volt tekintettel ebben mások érzékenységére, a kor tabuira, de egyéb körülményekre sem. A nem kicsit kihívó igazmondásvágy, a „gátlás nélkül kimondom, amit gondolok” tabudöntő hozzáállása olykor beteg helyzetekbe sodorta: talán Somlyó György írja le a Rámpában a jelenetet, amikor a villamoson összefutva 1944-ben így köszönt rá a költőtárs: „Hát te még élsz?” Köztünk szólva ez ótvar prosztóság volt, nem őszinteség, de sem ettől, sem a tudta nélkül nyilas lapban megjelent verstől, s a hideg szívvel baráti körben előadott elemzésektől, a németekért való rajongástól sem lesz valaki antiszemitává. Ennek megítélését bízzuk autentikus személyre: például Somlyóra, ki később gyengéd kézzel és szerető figyelemmel rendezte sajtó alá Szabó Lőrinc hagyatékát, fordításait.

Ez az őszinteség megajándékozott bennünket egy életműkötettel, ahol maga a szerző tárja fel, hogyan és miért születtek benne az egyes versek – leírva azt is, ha nem emlékszik, s azt is, ha ennek, az emlékezésnek, a versképző indoknak – így a versnek akár – semmi jelentősége nincs. Ez a szigor végigköveti a pályát, mint attitűd, mint magatartás – de nem árt tudni, hogy épp ezen vers esetében minden egyéb forrásunk e követelés, attitűd helyett egy gyökeresen más férfipozícióról, hozzáállásról mesél. Ismét Alföldytől idézve: a „Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése címmel kiadott könyvben… a Semmiért egészen keletkezése évében és a kötetben mindvégig csupa olyan levelet találunk, amely homlokegyenest ellentmond a vers szellemének, hangvételének. A költő levelei óvó, féltő szeretetről tanúskodnak.”

„A lírai én elhanyagolja a meghittséget, a kölcsönösséget, és mellőzi az erkölcsi szempontokat.” És talán a legmesszebb jut szerelmi önzésünk feltérképezésében. Gondolhatta így – s gondolhatta, hogy gondolható így, sőt, leírható, hogy hasson, hogy szembesítsen, hogy mint a feltárt betegség, kereshesse a gyógyírt. Mindenesetre kevés versünket értették félre annyian, mint ezt; én személy szerint senkinek sem javaslom, hogy élete programjává emelje a benne leírtakat. Hallgassuk kicsit Szabó Lőrincet magát, egy másik gondolatmenet ide vágó érvi szerkezetét:

„Pártok és párthívek, irányok és iskolák vannak tehát az irodalmi életben, de nem látják tisztán egymást. Úgy tesznek, mint a vallásos emberek: dogmatikusan tagadják egymás istenének létezését. Vannak azonban az életben is, akik egyikben sem vagy mindenekfölött álló közös istenben hisznek; ezek az egyházak szempontjából ateisták. Az esztétikában én ilyen ateista vagyok, s bizonyosra veszem, hogy minden irány legjobbjai, alkotók és kritikusok valamennyien e felé az ateizmus felé érlelődnek...” – értsük jól: ez az ateizmus valójában a legmélyebb, vallások felett álló hit. Így mond igazat az, aki igazat hazudik...)

Valójában persze eldönthetetlen. Elfoghat a gyanú... de ma igazából nem lehet megmondani már, mire gondolt pontosan a költő - csak azt, mire gondol az olvasója, ha a verset olvassa. Kritikusan, a felépülő önzésre egy másik szeretet-pozícióból csodálkozva. Minden kritika ellenére - csodálkozva a versre. Boldog születésnapot, Szabó Lőrinc!