Szabó Lőrinc - semmiért, egészen...

Hegyi Zoltán · Közzétéve 2 hónapja · Megosztás




1900. március 31.-én 119 éve született. Sokáig mélyen elfogultan szerettem - hogy aztán elgondolkodtasson az idő teltével a versre való újabb és újabb rácsodálkozás... Mert nézzük csak, hogy is szól? Miről is szól?



Semmiért, egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.


(Néhány dolog egyből kiderül. Aki beszél, bír erkölcsi érzékkel, máskülönben nem merevítené a maga igazát rettenetesnek. Tudja, amikor a másiktól önfelszámolást – vagy majdnem azt – kér szerelem gyanánt, olyasmit kér, amit maga nem adna meg neki. Mert ha „maga törvénye” szerint van erre szüksége – akkor az önismerete, a maga tükre diktálja a szót - pontosan tudja magáról, hogy rabtartó. A világ tükrébe ugyanakkor e gesztustól finom torzulások kerülnek egyből: ha modernek és törvény hitelesítené, akkor az erkölcsi követelés nem több egy szokásnál, amely rabbá tesz. A „kint rabjává”, ahol nem jó. Ami ellen belső rend épül. Viszont a „maga igaza” így nem rettenetes lenne, legfeljebb vétek – akár bocsánatos. Ha a megszólaló elhiszi, hogy rettenetes, akkor tudja, valami „nagyobb” ellen vét. Nem a „kint” társadalmi absztrakciói, hanem a megszólított ellen?)


Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a 
Sorsomnak alkatrésze légy.


(Aki beszél, nem fogadja el, hogy a másik szeretheti magát is: tehát a szeretet kizárólagos, egyszerre csak egyet (azaz, hát: csak őt) lehet. Amíg egy fikarccal is maga felé fordul a másik, addig nem szereti eléggé a beszélőt. A két szeretettel való cserekereskedés, az alku pedig két önzés párbaja – ne legyen két önzés, csak egy: a beszélőé. Aki a maga törvénye szerint engedi majd „beszélőre” az „alkatrészét”. Az indokrendszer egyre szigorúbb és kérlelhetetlenebb, de főleg: őszinte. S mégis, a megütött hang kérdezteti velem: lehet, hogy ez az „igazat hazudni” állapota? Mert e végtelen őszinteség közben a beszélő hangja által felépített gondolati építmény kihívó, provokatív, irritáló – az őszintesége nem magától értetődő tény, hanem támadás; alaposan felépített, erős fogalmi világgal támogatott attak az olvasó felé.)


Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.


(Hangnemváltás – gyönyörű ritmusa lesz tőle a szövegnek, szinte az eddigi folyamatos ’kilégzés után végre ’belégzés: az ív megtörik tőle, de nem a vers tudatban lüktető ereje – az a hasonló hatásszünetektől, értelmező és indokoló ’fékektől csak növekszik, hiszen van mire érkezzen majd a záró harsonaszó. Elképesztően tudatos munka látszik a szövegen, s a hatás keltésének begyakorolt rutinján túlmutató, zenei jellegű drámai érzék. És igen: a gondolatok is a helyükön ülnek. Mert aki modernekre és törvényre hivatkozik egy erkölcsi parancs tudatos szegésekor, annak valóban nincs támaszadó, fogható hite. S akiben ilyen mélységű a gyanakvás, annak feszes zubbonyként viselt őszintesége a „mindenki hazudik” kiszolgáltatottságára adott dacválasz – nem csoda, hogy a teljes alázatot, önfeladást várná el a másiktól, a bizalommal és örömmel átadott irányítás lehetőségét. A költői őszinteség „komiszsága” valójában bizalmatlanság: a „nem bírnám el, ha te is hazudnád a legszentebbet” megelőlegezett félelme gerjesztette önvédelmi reakció.)


Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.


(Itt jutunk a legmesszebb. Aki beszél, kéri azt, akihez beszél, hogy váljon tárggyá. Akarattalan hangszerré mondjuk, aki zeng a vonótól, hallgat, ha megvonják a vonót, tűri a csendet, de legfőképp tűri, ha elrakják a tokba, s elő sem veszik hetekig. Ez a Semmiért, egészen címének valódi, kifejlő értelme: legyél tárgy a kedvemért, az én tárgyam – amíg erre nem vagy képes, addig nincs hozzám közöd. És mindezt borzalmas mélységekig, hiszen még titokban sem „sajnálhatja az életét” a másik, a lelke legmélyéig át kell élje tárgyi voltát – „halott és akarattalan”, mondja az, aki beszél. Nos, itt érzem, a harsonaszóban az egyetlen erő-ívgyengítő momentumot - ha nem szégyellném erre a remekműre ideírni: az egyetlen hibát -: hiszen a következő versszak törvényen kívülije gyengébb anyag, mint a „halott és akarattalan”, s nem zárja ki az aktivitást sem, sőt. Így, a szavak acélpendülése után enyhén fals, műanyag húrhang)


Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.


(Az első három sor „botlása” után viszont a koklúzió, a legdurvábban megfogalmazott két sor jön: ha lekapcsollak, szűnj meg. Még egy hangszer is álmodhat, ha elhiszem, hogy a zengő ércnek, pengő cimbalomnak is vannak „álmai” – de aki megszűnt: nem „él” a másik akaratára, annak ebben az értelemben biztosan nincs. Tehát nem csak titkolt befelé-panasz tilos, de az álmok is. Igen, így néz ki a teljes alávetettség állapota. Az őszinteség kiépült, teljes – és teljesen hiábavaló.

Mert nemigen van ilyen: hogy én majd jó király leszek, kegyes uralkodó. Ez legalább annyira felháborító, mint amennyire aljas szeretet-zsarolásgesztus. Őszinte? Valóban az. Valóban ez a betarthatatlan ígéret lakik minden párkapcsolati meccsünk mélyén. Add nekem magad, és ha adod egészen, minden cseppjével részed lesz a részem. Na ja. Nem szokott menni – a teljes önátadás (ha nem valamely „nagyobb, spirituális hatalom” számára készül, hanem velem egyenrangú lénynek) soha nem lefegyverző annak, aki felé mutat. Nérót nem fegyverzi le a keresztények kiirtást is szelíden tűrő vértanúsága – csak azokat, akik mindezt kívülről látják. Te, kedves olvasó, ha szembesülsz ekkora alázattal, az téged lefegyverez – de nem a zsarnokot, akihez szól. Vagy legalábbis (mondjuk így) nem ez a jellemző. Akármelyik divatregény szürke árnyalata játszik ezzel, vagy önmegtartóztató vámpírok légiói mesélik, milyen gyönyörű választ lennének képesek adni a teljes önfeladásra, valójában hazudnak. Ez a vers is hazudik – miközben igazat mond: hiszen feltárja a vágyaink mélyén lakó, nyers és kompromisszumképtelen önzést.

„Problematikája nem esztétikai, hanem etikai természetű Az őszinteségből űz virtust” – írja Alföldy Jenő, egy régebben megjelent elemzésében s így folytatja később: „…de mintha ez a szó: amoralitás, már kettős értelmével is mellette szólna. A szó egyik értelme: erkölcs nélküli (nem erkölcstelen, mert ez inkább az immorális fordítása volna). A másik: szerelmi, Ámor berkeiből való.” Valóban, valahol imponáló a nem kicsit egyoldalú tetszeni akaráshoz, gyengéd önzetlenséghez képest, ami a szerelmi lírát úgy mellesleg uralja – s egy szemernyi nincs benne az egész (akár valóban érzett) érzést ironikus zárójelekbe helyező távolító, posztmodern gesztusokból sem. Nem édeleg és nem távolít – és Szabó Lőrinc egész költői attitűdje ennek jegyében állt az igen beszédes című Különbéke korszakáig, vagy talán még azon is túl.

Igazat! A költő úgy állította saját maga elé programnak ezt az egyetlen szót, ahogy az irodalmunkban alig valaki – s nemigen volt tekintettel ebben mások érzékenységére, a kor tabuira, de egyéb körülményekre sem. A nem kicsit kihívó igazmondásvágy, a „gátlás nélkül kimondom, amit gondolok” tabudöntő hozzáállása olykor beteg helyzetekbe sodorta: talán Somlyó György írja le a Rámpában a jelenetet, amikor a villamoson összefutva 1944-ben így köszönt rá a költőtárs: „Hát te még élsz?” Köztünk szólva ez ótvar prosztóság volt, nem őszinteség, de sem ettől, sem a tudta nélkül nyilas lapban megjelent verstől, s a hideg szívvel baráti körben előadott elemzésektől, a németekért való rajongástól sem lesz valaki antiszemitává. Ennek megítélését bízzuk autentikus személyre: például Somlyóra, ki később gyengéd kézzel és szerető figyelemmel rendezte sajtó alá Szabó Lőrinc hagyatékát, fordításait.

Ez az őszinteség megajándékozott bennünket egy életműkötettel, ahol maga a szerző tárja fel, hogyan és miért születtek benne az egyes versek – leírva azt is, ha nem emlékszik, s azt is, ha ennek, az emlékezésnek, a versképző indoknak – így a versnek akár – semmi jelentősége nincs. Ez a szigor végigköveti a pályát, mint attitűd, mint magatartás – de nem árt tudni, hogy épp ezen vers esetében minden egyéb forrásunk e követelés, attitűd helyett egy gyökeresen más férfipozícióról, hozzáállásról mesél. Ismét Alföldytől idézve: a „Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése címmel kiadott könyvben… a Semmiért egészen keletkezése évében és a kötetben mindvégig csupa olyan levelet találunk, amely homlokegyenest ellentmond a vers szellemének, hangvételének. A költő levelei óvó, féltő szeretetről tanúskodnak.”

„A lírai én elhanyagolja a meghittséget, a kölcsönösséget, és mellőzi az erkölcsi szempontokat.” És talán a legmesszebb jut szerelmi önzésünk feltérképezésében. Gondolhatta így – s gondolhatta, hogy gondolható így, sőt, leírható, hogy hasson, hogy szembesítsen, hogy mint a feltárt betegség, kereshesse a gyógyírt. Mindenesetre kevés versünket értették félre annyian, mint ezt; én személy szerint senkinek sem javaslom, hogy élete programjává emelje a benne leírtakat. Hallgassuk kicsit Szabó Lőrincet magát, egy másik gondolatmenet ide vágó érvi szerkezetét:

„Pártok és párthívek, irányok és iskolák vannak tehát az irodalmi életben, de nem látják tisztán egymást. Úgy tesznek, mint a vallásos emberek: dogmatikusan tagadják egymás istenének létezését. Vannak azonban az életben is, akik egyikben sem vagy mindenekfölött álló közös istenben hisznek; ezek az egyházak szempontjából ateisták. Az esztétikában én ilyen ateista vagyok, s bizonyosra veszem, hogy minden irány legjobbjai, alkotók és kritikusok valamennyien e felé az ateizmus felé érlelődnek...” – értsük jól: ez az ateizmus valójában a legmélyebb, vallások felett álló hit. Így mond igazat az, aki igazat hazudik...)


Valójában persze eldönthetetlen. Elfoghat a gyanú... de ma igazából nem lehet megmondani már, mire gondolt pontosan a költő - csak azt, mire gondol az olvasója, ha a verset olvassa. Kritikusan, a felépülő önzésre egy másik szeretet-pozícióból csodálkozva. Minden kritika ellenére - csodálkozva a versre. Boldog születésnapot, Szabó Lőrinc!

Hozzászólások

További bejegyzések