<p><br></p><p style="text-align: center;"><img src="https://hernadi-antikvarium.hu/images/blog/im-1564728395.jpg"><br></p><… style="text-align: justify;"><br></span></p><p style="text-align: left;"><span style="text-align: justify;">Néhány éve letarolta a
könyvpiacot Stephenie Meyer <i>Alkonyat</i>-sorozata - hogy láthassuk a sikerének
anatómiáját, érdemes a sorozaton kívüli kötetét, </span><i style="text-align: justify;">A burok</i><span style="text-align: justify;"> című könyvet vizsgálni. Mert benne van minden, ami erre a
sajátos ízlésű írónőre jellemző. Az a hozzáállás, ami annyi fiatalt varázsolt
el, tett rajongóvá, és nem mellesleg kitágította egy zsáner, a vámpírregények
épp klisékbe fulladó világát.</span><br></p><p style="" class="">
![https://hernadi-antikvarium.hu/images/blog/im-1564728395.jpg"><br></p><…](https://hernadi-antikvarium.hu/images/blog/im-1564728395.jpg"><br></p><p><span){kind=link}
</p><p class="MsoNormal" style="text-align: left;"><o:p> </o:p></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;"><i style="mso-bidi-font-style:
normal">A burok</i> története az idegen létforma, a „parazita” beillesztésével
kezdődik, mégpedig egy olyan emberi testbe, Melanie Stryder testébe, aki a
csekély számú emberi túlélőkhöz, a rejtőzködő maradékhoz tartozik. A
kiválasztott „lélek” dolga, hogy feltörje a lány emlékeit és a többi bujdosó
nyomára vezesse a megszálló létformát. Ő Vándor, aki immár a nyolcadik
bolygóján jár, sehol nem vert gyökeret, sehol nem „született meg” kétszer.
Igazi kereső tehát, viszont épp a saját, új testének emlékeiben nem kereshet,
mivel furcsamód Melanie személyisége, az emberi lélek nem törlődött a
beültetéssel, ellenállást fejt ki, falakat emel, vitatkozik. E furcsa
duál-tudat mellé kirendelt Hajtó – az emberi túlélők vadásza - Melanie hatására
lesz egyre ellenszenvesebbé Vándor számára, a lány szeretet-kötődései
felülírják a túlélők „levadászásának” szándékát. Egy ponton túl Vándor már nem
tudja szigorúan elhatárolni a maga érzéseit Melanie érzéseitől egykori társai
iránt, a Melanie emlékeiben élő testvér és szerelmes, Jamie és Jared felkutatása
Vándor számára sem vadászat, hanem valamiféle „hazatérés” lesz. Ami persze a
maroknyi emberi túlélő szemében a „parazita”, a „megszálló” újabb kegyetlen
kísérlete csak az elfogásukra – Vándor-Melanie csaknem belehal, amikor végül
„hazaér”. A valódi kaland itt kezdődik, amikor a kiszolgáltatott keveseknek
szolgáltatódik ki a hódítók egyik képviselője. A túlélők barlangrendszere, a
mese jó kétharmadának helyszíne nyújtja azt a labirintus-szerű kulisszát, ahol
minden szereplőnek meg kell keresnie a saját előítéleteinek, fájdalmainak,
szereteteinek labirintusából kivezető utat. Mert persze szerelmi sokszög szereplője
is főhősünk, ami Meyernél mintha a kötelező írói program része lenne.</p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;"><o:p> </o:p></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;">Az Alkonyat igazából
kevés-szereplős sorozat volt. Volt néhány hősünk, a többi plakát-vékony rajzú
báb, szinte a környezet, a látvány része. Ott nem tudott az író igazán markáns
ecsetvonásokkal „odakenni valakit” (akár ha a vámpír-családot nézem, a vérfarkas-klánt,
vagy akár ha az egyéb emberi szereplőket), hogy a rájuk eső kis terjedelem
ellenére is hús-vér alakok legyenek. <i style="mso-bidi-font-style:normal">A
burok</i> e tekintetben legalábbis egyfajta előrelépés, ha nem is maradéktalan.
A sajátos szerelmi „négyszögön” túl is akadnak jól elkapott szereplők, Jamie,
Jeb, Kyle, a Doki, akik által aztán valóban közösség látszatát kelti a „maradék
emberiség”. Típusok ők is, de legalábbis kísérlet történt a személyiségük
rajzára, hol több, hol kevesebb sikerrel. Egy író nem „mesélhet el” mindenkit
egy történetben, de el kell találni azt az arányt, ahonnan az ember a saját
fantáziájával legalábbis kedvet érez arra, hogy kitöltse a kihagyásokat, hogy
elképzelje magának a különböző mellékalakokat. Leginkább el kell találni azt a
„látványt”, amilyennek a könyvbeli nézőpont, ez esetben Vanda-Melanie
szemszögéből látszanak.</p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;"><o:p> </o:p></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;">Persze el kell találni azt is,
mennyit és hogyan mesél el valaki a főszereplőjéről, és aztán mennyire hagyja
cselekedni azt a valakit, akit elmesélt. Nekem Meyer hőseiről furcsamód a
szuperhős-képregények alakjai ugranak be folyton. Körüllengi őket valamiféle
kényszeres különlegesség. Melanie igen markáns személyiség, ha nem hagyja
„törölni” magát, Vándor történeteiből kiderül, hogy saját fajának „szuperhőse”.
Igazi kivétel találkozik hát a kivételessel, hogy megszülethessen a főhős.
Mindkét komponens áldozatkészsége kivételes, odaadása emberfeletti,
toleranciája határtalan. Minden más esetben bukásra lenne ítélve.</p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;"><o:p> </o:p></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;">És ez mindig a könnyebbik út. A
kényszerek által hős-szerepbe kényszerült kisember történetei mindig sokkal
izgalmasabbak, persze nehezebb úgy megírni őket, hogy fel is ébredjen bennünk
az azonosulás-vágy – tükörbe nézni mindig kényelmetlenebb, mint szuperhősnek
képzelni magunkat.</p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;"><o:p> </o:p></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;">Elmerengtem ezen a végtelenül
szelíd, szinte utópisztikus békében létező agresszor-létformán, ezen a parazita
fajon, amely a regényben a saját fajunk erőszakossága okán érzi feljogosítva
magát, hogy hódítson, pusztítson – akárhogy is, a kitörlés gyilkosság -, ezen a
vértelen alienen, amely mellkas-robbantás nélkül, szolidan, kulturáltan
gyarapszik a mi kárunkra. Elmerengtem a történet fordulatain, hogy valójában
milyen nehezen áldoz be az író hősöket, hogy mennyit dolgozik a
legártalmatlanabb megoldások kiötlésén. Meyer széplélek, a szó szoros értelmében,
egyre jobban értem, miért neki köszönhetjük a legjámborabb vámpírokat. Az ennivalómba szerettem és inkább nem eszem meg jófiúit. Akik tényleg kigyógyíthatók a lényegükből a szerelemmel (bár a végén nyilván ilyen szelíd vámpírrá lesz a főszereplő lány is...) Hogy
ennek ellenére, az erőszak permanens elkerülése ellenére az író képes legalább időnként feszültséget kelteni és fenntartani, az
valódi író-bukfenc, igazi attrakció. Mert bár teremt és fenntart feszültséget,
izgalmat, biztosak lehetünk benne, a vége, amennyire lehet kerek lesz, szelíd,
szolid, igazán középnyugati-háziasszonyi, olyan, mint a csaknem teljesen
erőszakmentes idegen létforma, amit az író <i>A burok</i>ba is kitalált.</p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;"><o:p> </o:p></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align: left;">És persze a szöveg könnyen
emészthető, mint az <i>Alkonyat</i>ban, ha örvendetesen meg is szaporodtak a
fordulatok a terjedelemhez képest. Olvastatja magát – visszájáról nézve ez
annyit tesz, nem igazán igényel agymunkát. Ha borhasonlattal élek, azt
mondanám, fajsúlyos vörösből löttyintett hosszúlépés ez, egyfelől a bor istene
ellen való vétek, másfelől mégis, milyen jól esik – szóval fajsúlyos gondolatok
(tolerancia, közösségi dinamikák, környezetóvás etc.) szódával és jéggel.
Bárkinek ajánlható, kárt nemigen okoz, kíváncsiságot viszont ébreszthet. Hiszen
az Alkonyat sorozata miatt is gyarapodott a fiatal olvasók tábora...</p><p></p>