Sci-fi - egy beszélgetés ürügyén

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 3 éve · Megosztás




Néhány éve a könyvfesztiválon elég jó beszélgetést hallottunk a sci-fi változó trendjeiről - amikor megütötte a fülem a következő mondat a moderátor szájából: ...tizenöt-húsz évvel ezelőtt a sci-fi és fantasy megjelenései egy szűk szubkultúra belügyei voltak, a fogyasztói csodabogaraknak számítottak, álmodozóknak, ködszurkálóknak tartották őket. Ezzel szemben ma nemcsak a hardcore fanok és a sci-fi geekek olvasnak ilyesmit... Én speciel kifejezetten örülök, hogy ma ezek a műfajok/zsánerek (ki-ki hallja oda azt a szót, amelyiket szeretné) olvasása nem ciki, hogy e könyvek olvasótábora nő (pláne ha hozzágondolom a YA-tini disztópiák olvasóit is a táborhoz). Szerintem mondjuk régen se volt ciki ilyesmit olvasni, és a kép sokkal árnyaltabb ennél – főleg ha a „régen” alatt nem a kilencvenes évektől eltelt éveket értem. Hozzáfűznék pár szót a témához, remélem, nem csak a magam örömére.


Kezdhetném ott például, hogy a hetvenes években ez a szubkultúra kiterjedt volt és virágzó. A Kozmosz fantasztikus könyvek (később Galaktika Fantasztikus Könyvek) szépen fogytak, a Galaktika magazin (amely fénykorában kilencvenezres példányszámban jelent meg) jóval több olvasóhoz jutott el, mint amennyiről most egy kiadó bármely kiadványa esetében álmodozhat – kezdhetném itt, de valamilyen szinten hamis volna a kép. Egy minden szinten vezetett világ és világkép kis-ablaka, sokak számára a vasfüggöny mögül való kitekintés egy formája volt ezeket a történeteket olvasni. Hiszen e zsánert illetően volt a hatalom a legmegengedőbb, ezt tartotta a legkevésbé veszélyesnek. Kicsit ugyan meghökkentek a kultúrapparatcsikok, amikor alulról szerveződve egyszer csak létrejött a Galaktika Baráti Kör – de erre megvolt a technikájuk: beültek klub-vezetőnek ide is…




Máshol kell kezdenem. A sci-fi furcsa mód a nehéz légkörű időszakokban virágzik. A huszadik század közepének hidegháborús légkörében például igazi reneszánszát élte: jó tollú, kritikus szemléletű, józan alkotók tucatjai húzódtak a zsánerbe a diktatúra gondolat-rendőrsége, vagy - hogy a szabadság földje se maradjon ki - a mccarthyzmus fojtó gyanakvása elől. Amikor az alkotók a világuk egy jelentős, meghatározó szeletét nem illethetik kritikával, rendszerint sokan választják az alkotó sajátvilág-teremtést, ahol a teremtés gesztusába kódolva erre alapvetően lehetőségük van. Hamar nyílt úgymond fizikai terük is erre – ez a burjánzó, nemcsak országosan, de helyi (szinte kisvárosi) szinten is megjelenő fantasztikus magazinok dömpingjének időszaka Amerikában. Amikor például Vonnegut alteregója: Kilgore Trout az író mitológiájában ilyen magazinoknak küldözgeti szakmányban a novelláit, az valójában az író egykori élményeit tükrözi. Olvassatok bele a Bajnokok reggelijébe – és fogalmat alkothattok erről. Nem gondolnád, olvasó, de fricska és öntükör is az író részéről ez a novelláit sebtében alapított és hamar eltűnő magazinok „szelébe” szóró alteregó: Vonnegut számos története veszett így el, tűnt el a szemétégetők mélyén, nem maradt belőle más, csak egy cím egy-egy évkönyv katalógusában…


Ezeknek a magazinoknak, s később a belőlük kinövő kiadóknak írt rövidebb-hosszabb történeteket mindenki abból a krémből, aki nem volt hajlandó nyílt politikai állásfoglalásra abban a légkörben, de volt véleménye. Sokan vannak… Nagy öröm, hogy lassan Philip K. Dick és Bradbury egész életműve olvasható itthon, de ugyanez nem mondható el Aldiss-ról, Zelazny-ről, van Vogt-ról, Del Rey-ről, és sorolhatnám – írókról, akik Asimovnál radikálisabban, Clarke-nál hatásosabban, kevésbé okosan burkolva (vagy tudományos alapok helyett például vallásiakkal játszva) kritizálták a saját viszonyaik is, amikor világokat képzeltek maguk köré. A diktatúránk válogatott, szűrt, de tömte volna a népbe az elringató fantáziameséket… és a válogató szerkesztőket jobbára (előbb-vagy utóbb) magával ragadta a jó, amit olvastak. Kuczka Péter ifjúkori vörös-csillagos verseskötetét (Itt vagyok!) anno meglepődve vettem a kezembe, vonalas, butuska versek… meglepett, mert én a szőnyeg szélén (elő és utószóban) sokat (és olykor szándékosan okos-bután) magyarázkodó, de gyakran kifejezetten bátran választó szerkesztőt „ismertem”, aki ott bújt ki a felállított határok és sorompók alól egy-egy kedvence megjelentetéséért, ahol csak tudott. A magazinban, amit elvileg orosz mintára, valójában inkább az említett amerikai dömping-kiadványok arculatát utánozva szerkesztett.




Mert a propaganda alatt-mellett-felett (hasonló alapon – csak a sok kis maszek magazin helyett a párt-uralta sajtó rengeteg felületén „garázdálkodva”) burjánzott például a burkoltan rendszerkritikus orosz sci-fi is. És például a Sztrugackij testvérek történeteit elolvasták azok is, akik általában nem ezt a zsánert keresték – olvasd el például a Nehéz istennek lenni című könyvüket, és rájössz miért. A szabadabb levegőt pedig keresi az ember, ha belekóstolt, úgyhogy a keleti blokkban is igen komoly érdeklődés mutatkozott a zsánerre – ami további alkotókat csábított fantáziatörténetek írására. Itthon is hamar egész komoly alkotógárda szerveződött a Galaktika köré, jó és kevésbé jó tollú írókkal, jó pár szépírónk is kirándult ide, Göncz Árpád például; az úgynevezett „ifjúsági írók” rendszeresen: Bogáti Péter, Teknős, Rónaszegi; de például Weöres Sándor is meglepően gyakran fordított a Galaktikába, az ominózus 45. számba például (ez volt az első egész számos fantasy-kóstoló… Page, Saunders… és G. R. R. Martin!).


Ez a szűrés (a politikáé, amely döntött, mit olvashatsz, mit nem) egyébként elképesztően nehézzé teszi egy kiadó helyzetét ma… Hiszen a zsáner alfajainak komoly szelete nincs itthon „megalapozva” – nem ismerhettük meg időben azokat a könyveket, amire nem egy komoly kortársi siker épül kinn, mintegy szervesen továbbgörgetve az egykor megálmodott gondolatot. Kiadók panaszkodnak, hogy nem egy komoly külhoni kedvencüket azért nem merik itthon futtatni, mert érdektelenségbe hullna (tapasztalatból beszélnek: az Agave is nekifutott klasszikusoknak hiába, s az Ad Astra nem egy többre érdemes, remek kortárs könyvét övezte itthon értetlen csend emiatt). A világ fantázia-termésének jelentős szeletét tartja az itthoni olvasó ehetetlennek – mert nem szokta az ízeit… A szűrés hatása élt, él és élni fog  – hiszen az ízlés nevelődik, s akkoriban elég határozott elképzelések mentén lefektetett (mégis folyvást gumimód táguló-nyúló) szabályok nevelték.




Aztán eljött a rendszerváltás, és ment a levesbe az egész. Amerikában a kábeltévé nyírta ki a helyi sajtót, itt a források megvonása és a piaci körülmények teljesen készületlenül érték az addigra túl sok megélhetési író-havert magával cipelő zsáner „zászlóshajóját”. Így is egészen sokáig sikerült életben maradniuk… holott az idők épp nem kedveztek a klasszikus sci-finek, az optimista, felfutó idők jobban szeretik a fantasy izomtól és döntésképességtől duzzadó izmú hőseit, a szuperhősöket és az űroperát. Arról is lehetne mesélni, hogyan robbant itthon angol álnév alatt író szerzőkkel a Phoenix (később Cherubion) és Valhalla – de megtették mások, az alkotók maguk nem egyszer. Tény: a kiadók szemszögéből egyszerűbb volt kihasználni ezt a frissen felbuzduló alkotói energiát, semmint kifizetni drága pénzért a külföldit (a szocialista idők fordításaiért a mi kis rendszerünk anno soha egy fillért nem fizetett!). Érdekes, hogy újraéledt azóta, megint van Galaktika (bár a kiadó körüli botrányt igazán kispórolhatták volna az összképből... manapság már nem elegáns csíny fizetség nélkül, suttyomban kiadni...).


Szóval volt itt virágzás – ha más okból is, mint ma… írnám; de nem volna igazam. Hiszen például az új hullám: a Young Adult viszonylag hirtelen feltoluló sikere megint egyfajta kilátástalanság társadalmi tükre is. A fiatalok ma is vége-történeteket olvasnak – akárcsak mi, régen, az egymásra bámuló atomrakéták árnyékában. Ezen szerintem érdemes volna elgondolkodni… hiszen miközben az egyik szemem nevet - örülvén a zsáner szélesedő olvasótáborának -, a másik sír: a fentiek tükrében előre gyászol egy újabb reményvesztett generációt.

Hozzászólások

További bejegyzések