Mindenkiben él egy kép Rejtőről,
aki valaha olvasott tőle. Természetesen nem csoda, ha mindenkiben más kép.
Hiszen már életében legendák sora övezte. A könyvtöredékekkel, megfogalmazott
ívekkel kifizetett kávék legendája. A csavargásaié - hogy valóban megjárta
Észak-Afrikát is. Hogy egy időben a Lipóton lakott, s mikor egyszer elkártyázta
az időt és zárt kapu várta: dörömbölni kezdett rajta: engedjetek be! Ne
hagyjatok itt kint a bolondok között! A műgondról nem szólnak a legendák, arról
az alázatról, ahogy ezt a habkönnyű műfajt, a szórakoztatás korabeli legalját,
a filléres regényt művelte. Hiszen amit írt, azért élhet ma is, mert ezzel a
műgonddal és szeretettel formálta a humort, csiszolta a végsőkig, hogy tényleg
könnyű kézzel odavetett, habkönnyű poénnak látsszon.
– Akar dolgozni?
– Nem.
– Miért?
– Elvesztettem a meggyőződésemet.
– És ez mitől jön?
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak
születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.
– Azelőtt dolgozott?
– Nem, de hiányzott az elhatározás.
Nagyon sokan gyártották akkoriban
szakmányban ezt a zsánert - mert nagyon sokan olvasták akkoriban ezeket a
ponyvákat. Érdekes ez, a vesztő helyzetben, reménytelen valóságokban fuldokló
idők olvasója szívesen menekül ebbe a pátoszba. Ahol a makulátlan jellemű,
sivatagban sem izzadó hősök felülemelkednek a bornírt, szőrős és büdös
valóságon, csibész létükre megtalálják az órába karcolt titkos útvonalat a
tisztességhez, és a végén az ölükbe omlik a NŐ. Rejtő álomország pátoszának
sajátosan hiteles krónikása. Mert amíg a regényei szerkezetükben szigorúan
kiszolgálták az olvasói várakozást, a hősei szelíd kisrealizmussal maradtak
esendő, szerethető, olykor meglepően valóságízű figurák.
– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy
hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
– Hm… mintha már hallottam volna magáról.
– Festő vagyok.
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
– Cinquecentóból.
– Az valahol Savoiában van?
– Kis község. Avignon és Toulon között.
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló
helység, nem?
– De igen. Quattrocento.
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember,
írnok volt.
– Aha! Ismerem!! A Petrarca?
– B-vel kezdődik a neve…
– Botticelli.
– Azt hiszem…
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
– Tajtékpipákat…
Rémületes, ahogy közben mindennel
játszik, a kultúrával, a vágyott és soha el nem ért céllal: hogy befogadja és
komolyan vegye az Irodalom (így, nagy betűvel). Karinthy nagyra becsülte - de
az irodalom Karinthynak is elnézte inkább azt, amit nagyra becsülhetett benne:
a kiváló szituációs érzéket, a zsigeri szinten ható humort, a jellemábrázolást
a zsáner elcsalt keretében. És az ötletet, amit minden gátlás nélkül, akármikor,
akármilyen szövegbe fon. Rejtő Jenő a pillanat örömét jelentette a könnyed,
filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak - nem sokra értékelt
irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A
harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át, míg ma a varázsát ezen túl finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló
ponyva kettős beszédébe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó,
ironikus felhangjai jelentik.
Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több
ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem
járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.
A ponyva hőse
különös állatfaj. A ponyva hőse megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a
légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is
kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A
detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett,
de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még
sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra
kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés
része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek
fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra
kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz
nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú
író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak egy nap a világ, eljátszhat az
olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat
kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.
- Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos.
– Tán kiüsse a szemed? Itt áll. Ez csak megfelel? Olyan száz mérföldet megy
óránként, mint a pinty. Egy évre való szén, olaj és pókerkártya van benne. Csak
gyerünk már, mert lopott hadihajóval nem jó ácsorogni…
…Szóval, tisztában van az
egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A
detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg,
az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos,
mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna,
mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és
nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt
nyakék kell… Írja szintén A detektív, a cowboy és a légióban. Ide nyakék
kell - vagy légió és sivatag. A valóság kietlen sivatagában, ahol a cselédből
sose lett úriasszony, se a kintornásból milliomos. Rejtő olvasása közben jutott
az eszembe: nem kell izgulnom. A zsáner megvalósulása közbeni paródiája,
amiben épp lakozom. Itt nincs izgulni való, ezt ne is várjam. Engedjem el
magam, ahogyan például Fülig Jimmy kalandjain, itt nincs mit megfejteni,
analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék,
írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs.
A vörös bor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet
iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!”
És ez akkor is szép, ha nem igaz.
Hogy aztán olvassam például a
Csontbrigádot - és megrémítsen, valójában ez mekkora tévedés. A zsáner összes
szabályát betartva, világunk valósága mégis, komolyan ki van fejtve, és próbára van téve. P.
Howard valójában rémületesen jól látta, hova menetel a világa. A maga
eszközeivel szólt - sajnos csak nevettek rajta. De legalább nevettek. Úgy hozta
a sors, hogy az időszakba, amikor élt, a „kultúra” szinte kortársi közelségű
tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába ma is legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szeretek pillantani. Mert
közben nevethetek. És észre sem veszem: tanulok is esendő, vágyakozó,
ostobaságok tengerét cselekvő, mégis szeretni való embertársaimról. Köszönöm,
Rejtő Jenő!