Marsbéli krónikák
A Marsbéli krónikák a
gyarmatosítás története. A felfedezés tapogatódzó tétovaságától a
területfoglalás erőszakáig. Így működünk, mi, emberek, mondja Bradbury – azaz
így működnek az amerikai polgárok, egykori gyarmatosítók kései unokái. Megint
mindenki elindul, aki ilyenkor el szokott, viszi magával a vihetőt: a saját
expanzív, erőszakos természetünket, amely a terjeszkedésben látja a megoldást –
amely a terjeszkedést fejlődésnek nevezi. A Pionírt, aki valamilyen dolog elől
szökik az ismeretlenbe, de persze hurcolja magában - mint egy vírust – azt, ami
elől szökik; és építi ki maga körül, amint berendezkedik valahol: az őt űző
társadalmat.
A Pionírt, aki jobbára nem kezeli
jól az őslakót. Sem a nyomait. Mert a valódi pionír a Marslakók kifinomultságát
leokádó Biggsek, s az esztétikai élményt a pusztítás kedvéért lövöldöző
Parkhillek fajtájából való… s mennyire ismeri hőseit az író, hiszen egy későbbi
történetben pont Parkhill az, aki – mielőtt elkapná a gépszíj – csak egy
hot-dogos bódéra vágyik, azaz annyi helyre, amennyin elfér a vásárlókörével
együtt az üzlete. A Pionír ugyanis valójában arra vágyik, mint az otthonmaradó,
akivel együtt „sokan volt”, akivel „nem fért el”. Neki csak a hely kell. S
ezért nem kezeli jól az őslakót, amíg az elfoglalja ezt a helyet. Mivel magában
hordja a társadalmat, amint letelepszik, nyakára ül a hivatalnok, és vele a
szabályok, megérkeznek a kisebbségek, zsigereikben hordva a megkülönböztetést,
s végül megérkeznek az öregek is, akik mindenhova a halál elől – de voltaképp
az idegen földbe temetkezni jönnek. Nem tudunk mást cselekedni – mindenhová
visszük önmagunkat, mi, emberiség.
Ennek a könyvnek számos rétege
megavult az időben – van ami azért, mert a brutális nehézségek és a
lakhatatlanság műholdak által is megerősített ténye a Holdra szállás után
lefékezte a Mars felé nyújtózó emberiséget, s így a regényi időn a való idő
túlszaladt. S van, ami azért, mert a tárgyvilágot tekintve az alkotói fantázia
nem rugaszkodott túl a vernegyulai értelemben vett tárgyi „közvetlen holnapon”,
azon a mából következő technikai következő lépcsőn, amely persze aztán nem úgy
és nem akkor – olykor egyáltalán nem – valósult meg. Persze rémületes arra
gondolni, 1950-ben, a megjelenése idején még azt sem állíthatta senki teljes
bizonyossággal, hogy nincs értelmes élet a Marson. Még az űrkorszak akkori
lelkesedése is megavult azóta.
De van, ami nem avult, s ez az
írói attitűd: kattantságaink könyörtelen ismerete, az ember-látás és az
emberért való - az értünk való - szelíd aggodalom, és a mindenen - mégis -
túlmutató remény attitűdje. Novellafüzér lévén a kötet nem egyenletes,
mondhatni, pillanatfelvételek, rápillantások sorozata. A novellák úgy fele
ezért afféle bédekker, rövid, tömör összefoglalás, amely mintegy összeköti a
meglehetősen eltérő hangulatú és stílusú írásokat. Mert ezek között kedvesen
karcos, fanyar humorú, megható, mélyen tragikus és higgadtan távolságtartó írás
is akad. Nem egyenletes, de mivel laza füzére a „történteknek” - a Mars
gyarmatosításának - ez nem is baj. Mintha a kötet egésze azt sugallná: erről a
kalandról más történetek is keringnek a köztudatban, csak Bradbury épp ezeket
tartotta elmesélésre méltónak, azzal a hozzáállással, amivel mindig is mesélt.
S e hozzáállás nem avul el soha.
A Pionír nem kezeli jól a
Marslakót – de leginkább önmagát nem kezeli jól, s ha túl akarja élni a nem jól
kezelt önmaga teremtette káoszt, bizony nincs más választása: Marslakóvá kell
válnia. Önmaga számára idegenné. Bradbury szerint van esélyünk. Csak át kell
ugrani az árnyékunkat hozzá.
Fahrenheit 451
Zseniális cím. Lüktetése van.
Mint ahogyan a cím takarta, lassan kicsorduló disztópikus tartalmaknak is – és
szaga, mint a könyvgerincre csorgó olajnak. Mint a láng hőjének. Mint a
pernyének és a hamunak. Ez a látomás elsőre torkon ragadott – mondjuk a
legjobbkor olvastam, a kora kamaszkor égető kedvű, lázadó, korlátokat feszítő
keserűségében. Amikor az ember először rádöbben, úgy igazán megérzi a felnőtt
világ hordozta önmentő hazugságok társadalom-egészre kenődő, penetráns bűzét.
És nem képes lemosni magáról – beleivódik a bőrébe; s a maga bőrén érzi a
lehetetlen követelések nyomorúságát. Ilyenkor próbálódik a hit, lepleződnek az
erkölcs kerülőútjai, válnak értelmetlenné törvények és szabályok. Jókor
olvastam, hogy aztán sokáig érve, sokszor szembe jutva, újraolvasva épülhessen
a dekonstrukció fékeibe. Épülhessenek a tapasztalattal belém is a szereplők
vezérlő érzetei.
Montag tanácstalan baj-érzete.
Amikor az ember segítségre szorul, mert bajban van. Vagy az, akit szeret.
Amikor érzi a bajt, de nem meri a másik felé tükrözni, teljesen nem meri azt,
amit érez. Amikor a kultúrába ágyazott ember leteszi a távkapcsolót, és a
könyvért nyúl. Vagy segítséget kér a kultúra közöttünk járó „hordozóitól” –
remélve a tanácsot. Gyógyszert remélve a bajra – akár a legegyszerűbb formában:
receptet. Élet-receptet ott, ahol ő, vagy a másik kudarcot vallott, vagy akár
mind a ketten kudarcot vallottak. Merthogy csak a receptet ismeri. Csakhogy
ilyen, a másikra ruhaként rásegíthető élet-recept ebben a helyzetben valójában
nincs Montag látóhatárán belül. Csak a mechanikus megoldások, a gyomormosás, az
antidepresszánsok. Szabvány-utak. A kultúra ereje: nincs szabvány. Utak vannak,
amelyek közt választani kell, dönteni folyamatosan, mérlegre tenni a cselekvést
a hit, az erkölcs, a törvények és szabályok vezérlő elvei és korlátai között.
Montag tanácstalan, hiszen az élete plakátélet. Konzumélet. Receptélet. Ezekre
a kérdésekre nincsenek benne válaszok – holott minden jó fanatizmus,
kultúra-veszés csábító ereje, hogy minden kérdésre akad bennük válasz,
automatizmus, a gondolkodást, egészen pontosan a gondot elkerülő
szabványösvény. Ami ezekbe nem fér bele, az nincs. Nos, Montag pont a nincs állapotával
szembesül. Az nem lehet, hogy akit szeretek, a szemem láttára pusztul önmagába.
(S az már az író, Bradbury zsenialitása, hogy nem is tud róla az, akit
szeretek, hogy éppen belepusztul).
Mildred álomvilágban-lakása.
Aminek igazi, teljes, abszolút modellje a tévéfal. A valóságot kizáró, körém
épített mese. A mese, most a hamis szinonimájaként. Amely nem
feltárja, modellezi, értelmezi a világot, hanem helyettesíti. A konzum és a
kultúra között ez a legnagyobb különbség. A konzum helyettesít, úgy, ahogy a
fanatizmusok. Távolít: a mesevilágba a szomszédok, rokonok és üzletfelek nyusziüregmély
nyomorától. A saját nyomortól. Nem élet, hanem szurrogátum. Úgy csinál, mintha
megszólítana – valójában eladni akar. S már rég nem nekem a terméket, hanem
engem, a fogyasztót a terméknek. Amire szükségem van – ugye. Hiszen vágyat
keltett rá. S e vágykeltés közben keserít az önpusztításig, mert valódi ízei
nincsenek. Az álmok hiába énekelnek a tévéfalon túl. Mert hiába csinál úgy a
tévé-család, mintha megszólítana – valójában egyedül vagyok. A mesétől
nyúlüregmély gödörben elérhetetlen távolságra.
Clarissa különvalósága. A
sérülékeny érzékenység, amely nyitott marad akkor is, ha fáj. A széllel szemben
tekerés örökké romantikus, valójában páriasors-gesztusa. Szembe menni a
sodorral, vagy legalább tempózni benne egy helyben, nem jutva sehova. Egyáltalán:
a bárhova jutás bevett formáinak elvetése. Nem elutasítása! Nem lázadás. Ez van
legtávolabb a lázadástól, azért marad ezoterikus kicsit, veszendő és törékeny –
mert nem fér a béközéphez, a csürhéhez, nem tudja megérinteni azt, csak úgy,
ahogyan az eltaposott útszéli pipacs érinti meg az autó kerekét a halála előtti
pillanatban. A forradalomnak szüksége van a béközépre, az adja a húsát.
Clarissa különvalósága nem forradalmi. Még csak nem is hippi-módra
virágos-forradalmi. Mert ennyi deklarációt se tűr. Csak létezni akar,
nyitottan, érzékenyen, hervadékonyan. Mint a pipacs.
Beatty mondatai, a gondolkodó
ember tehetetlenségének keserűen kiábrándult tükrét vállaló, a
cselekvésképtelenségig sokat-látásba, a kultúra önkötöző gesztusaiba fáradt,
azt mindenestül szemétre – tűzbe – hajító ember mondatai. Minden igazi fasizmus
így kezdődik, gondoljunk Nietzschére vagy Huizingára. A konzum fasizmusa is így
kezdődik. Merthogy most ezt éljük. Bradbury világtükre csak annyiban tér el a
ma tapasztalttól, hogy vegytiszta. Kevesebb elemmel dolgozik, így az összképe
tanmeseien árnyalatlan a valóságunkhoz képest. De minden tanmeseisége ellenére
maradéktalanul rólunk szól: a benne leképezett világ megvalósult, itt van
körülöttünk. Kapcsold be a tévét. És látod: már égetni, meg mártírokat gyártani
se kell. A kultúra, a fékek és korlátok gyönyörűen, pazarlóan gazdag,
természeténél fogva ellentmondásos világa éhen döglik magától – vagy kevesek
ügye, marginalitás, „olvasol? buzi-e vagy?” jellegű kérdések záporában ázó
feleslegesség lesz. Cafrang. A tágra tárt puncik, tetovált izmok, szürke
fél-bűnök energiaitallal és droggal locsolt médiakeretében úgy sincsen
valóságképző ereje. Clarissa nem tűnik el, de kiközösítik. Olyan,
mintha nem lenne jelen. Mondom – olcsóbb, ha nincsenek mártírok. Szóval ez a
könyv itt van. Csak nem olyan vegytisztán van itt, mint a lapokon.
Bradbury zseniálisan kérdez. Ha
ezt rakétákkal, Marssal, Vénusszal övezett, örök-esős, vagy örök esőtlen
sivárságokba dugva, vagy álmaink rejtett rétegeit feltárva, lelket balzsamozva
teszi – ha a szépírás keretét a fantasztikumba tágítva teszi is: úgy kérdez,
ahogyan a legnagyobbak. Ez nem avul el soha, ez a mindnyájunkat firtató,
kíváncsi tekintet marad örökké aktuális. Nem a mű, hanem a művet átható elemi
tisztaságú gesztus. Az ember gesztusa, aki a másik embert kérdezi. Hiszen ez
minden igazán emberi alapja. Én részvétnek hívom.
Részvét, avagy tovább nyitva e
figyelmet: részvétel. Bradbury nem író-isten. A történeteiből nem vonja ki
magát. Nem kivétel. Ahol válaszol is a maga feltette kérdésre, ott vállalja a
válaszadás teljes kockázatát. Nem író-próféta: tudja, hogy tévedhet. Talán
ezért nem alkotott soha komplex világokat, talán ezért elégszik meg a néhány
fantázia-klisé alkalmazásával. Talán ezért aprózza magát a novellákba. A
tágabbra nyitott irodalmi keret nem a menekülésé a világ, a másik, vagy akár
önmaga elől.
Akkor sem, ha voltaképp
gyógyíthatatlanul optimista – hiszi, hogy végül felülemelkedünk nemcsak a
gravitáción, naprendszeren, ó- és újabb hitek hamar előítéletekké kövülő
börtönein, de a magunk kisszerűségein is. Bradbury nem menekül a fantáziába,
hanem előrerohan benne, addig az emberig, aki mer nagyszerű lenni. És minden
sorából fénylik a hit, hogy akár mi magunk is lehetünk ez a nagyszerű
emberiség. És minden cinizmuson túl bizony ezt jó lenne elhinni neki.
