Ray Bradbury és a remény világai

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 8 hónapja · Megosztás






Marsbéli krónikák


A Marsbéli krónikák a gyarmatosítás története. A felfedezés tapogatódzó tétovaságától a területfoglalás erőszakáig. Így működünk, mi, emberek, mondja Bradbury – azaz így működnek az amerikai polgárok, egykori gyarmatosítók kései unokái. Megint mindenki elindul, aki ilyenkor el szokott, viszi magával a vihetőt: a saját expanzív, erőszakos természetünket, amely a terjeszkedésben látja a megoldást – amely a terjeszkedést fejlődésnek nevezi. A Pionírt, aki valamilyen dolog elől szökik az ismeretlenbe, de persze hurcolja magában - mint egy vírust – azt, ami elől szökik; és építi ki maga körül, amint berendezkedik valahol: az őt űző társadalmat.

 

A Pionírt, aki jobbára nem kezeli jól az őslakót. Sem a nyomait. Mert a valódi pionír a Marslakók kifinomultságát leokádó Biggsek, s az esztétikai élményt a pusztítás kedvéért lövöldöző Parkhillek fajtájából való… s mennyire ismeri hőseit az író, hiszen egy későbbi történetben pont Parkhill az, aki – mielőtt elkapná a gépszíj – csak egy hot-dogos bódéra vágyik, azaz annyi helyre, amennyin elfér a vásárlókörével együtt az üzlete. A Pionír ugyanis valójában arra vágyik, mint az otthonmaradó, akivel együtt „sokan volt”, akivel „nem fért el”. Neki csak a hely kell. S ezért nem kezeli jól az őslakót, amíg az elfoglalja ezt a helyet. Mivel magában hordja a társadalmat, amint letelepszik, nyakára ül a hivatalnok, és vele a szabályok, megérkeznek a kisebbségek, zsigereikben hordva a megkülönböztetést, s végül megérkeznek az öregek is, akik mindenhova a halál elől – de voltaképp az idegen földbe temetkezni jönnek. Nem tudunk mást cselekedni – mindenhová visszük önmagunkat, mi, emberiség.

 

Ennek a könyvnek számos rétege megavult az időben – van ami azért, mert a brutális nehézségek és a lakhatatlanság műholdak által is megerősített ténye a Holdra szállás után lefékezte a Mars felé nyújtózó emberiséget, s így a regényi időn a való idő túlszaladt. S van, ami azért, mert a tárgyvilágot tekintve az alkotói fantázia nem rugaszkodott túl a vernegyulai értelemben vett tárgyi „közvetlen holnapon”, azon a mából következő technikai következő lépcsőn, amely persze aztán nem úgy és nem akkor – olykor egyáltalán nem – valósult meg. Persze rémületes arra gondolni, 1950-ben, a megjelenése idején még azt sem állíthatta senki teljes bizonyossággal, hogy nincs értelmes élet a Marson. Még az űrkorszak akkori lelkesedése is megavult azóta.

 

De van, ami nem avult, s ez az írói attitűd: kattantságaink könyörtelen ismerete, az ember-látás és az emberért való - az értünk való - szelíd aggodalom, és a mindenen - mégis - túlmutató remény attitűdje. Novellafüzér lévén a kötet nem egyenletes, mondhatni, pillanatfelvételek, rápillantások sorozata. A novellák úgy fele ezért afféle bédekker, rövid, tömör összefoglalás, amely mintegy összeköti a meglehetősen eltérő hangulatú és stílusú írásokat. Mert ezek között kedvesen karcos, fanyar humorú, megható, mélyen tragikus és higgadtan távolságtartó írás is akad. Nem egyenletes, de mivel laza füzére a „történteknek” - a Mars gyarmatosításának - ez nem is baj. Mintha a kötet egésze azt sugallná: erről a kalandról más történetek is keringnek a köztudatban, csak Bradbury épp ezeket tartotta elmesélésre méltónak, azzal a hozzáállással, amivel mindig is mesélt. S e hozzáállás nem avul el soha.

 

A Pionír nem kezeli jól a Marslakót – de leginkább önmagát nem kezeli jól, s ha túl akarja élni a nem jól kezelt önmaga teremtette káoszt, bizony nincs más választása: Marslakóvá kell válnia. Önmaga számára idegenné. Bradbury szerint van esélyünk. Csak át kell ugrani az árnyékunkat hozzá.

 

 

Fahrenheit 451

 

Zseniális cím. Lüktetése van. Mint ahogyan a cím takarta, lassan kicsorduló disztópikus tartalmaknak is – és szaga, mint a könyvgerincre csorgó olajnak. Mint a láng hőjének. Mint a pernyének és a hamunak. Ez a látomás elsőre torkon ragadott – mondjuk a legjobbkor olvastam, a kora kamaszkor égető kedvű, lázadó, korlátokat feszítő keserűségében. Amikor az ember először rádöbben, úgy igazán megérzi a felnőtt világ hordozta önmentő hazugságok társadalom-egészre kenődő, penetráns bűzét. És nem képes lemosni magáról – beleivódik a bőrébe; s a maga bőrén érzi a lehetetlen követelések nyomorúságát. Ilyenkor próbálódik a hit, lepleződnek az erkölcs kerülőútjai, válnak értelmetlenné törvények és szabályok. Jókor olvastam, hogy aztán sokáig érve, sokszor szembe jutva, újraolvasva épülhessen a dekonstrukció fékeibe. Épülhessenek a tapasztalattal belém is a szereplők vezérlő érzetei.

 

Montag tanácstalan baj-érzete. Amikor az ember segítségre szorul, mert bajban van. Vagy az, akit szeret. Amikor érzi a bajt, de nem meri a másik felé tükrözni, teljesen nem meri azt, amit érez. Amikor a kultúrába ágyazott ember leteszi a távkapcsolót, és a könyvért nyúl. Vagy segítséget kér a kultúra közöttünk járó „hordozóitól” – remélve a tanácsot. Gyógyszert remélve a bajra – akár a legegyszerűbb formában: receptet. Élet-receptet ott, ahol ő, vagy a másik kudarcot vallott, vagy akár mind a ketten kudarcot vallottak. Merthogy csak a receptet ismeri. Csakhogy ilyen, a másikra ruhaként rásegíthető élet-recept ebben a helyzetben valójában nincs Montag látóhatárán belül. Csak a mechanikus megoldások, a gyomormosás, az antidepresszánsok. Szabvány-utak. A kultúra ereje: nincs szabvány. Utak vannak, amelyek közt választani kell, dönteni folyamatosan, mérlegre tenni a cselekvést a hit, az erkölcs, a törvények és szabályok vezérlő elvei és korlátai között. Montag tanácstalan, hiszen az élete plakátélet. Konzumélet. Receptélet. Ezekre a kérdésekre nincsenek benne válaszok – holott minden jó fanatizmus, kultúra-veszés csábító ereje, hogy minden kérdésre akad bennük válasz, automatizmus, a gondolkodást, egészen pontosan a gondot elkerülő szabványösvény. Ami ezekbe nem fér bele, az nincs. Nos, Montag pont a nincs állapotával szembesül. Az nem lehet, hogy akit szeretek, a szemem láttára pusztul önmagába. (S az már az író, Bradbury zsenialitása, hogy nem is tud róla az, akit szeretek, hogy éppen belepusztul).

 

Mildred álomvilágban-lakása. Aminek igazi, teljes, abszolút modellje a tévéfal. A valóságot kizáró, körém épített mese. A mese, most a hamis szinonimájaként. Amely nem feltárja, modellezi, értelmezi a világot, hanem helyettesíti. A konzum és a kultúra között ez a legnagyobb különbség. A konzum helyettesít, úgy, ahogy a fanatizmusok. Távolít: a mesevilágba a szomszédok, rokonok és üzletfelek nyusziüregmély nyomorától. A saját nyomortól. Nem élet, hanem szurrogátum. Úgy csinál, mintha megszólítana – valójában eladni akar. S már rég nem nekem a terméket, hanem engem, a fogyasztót a terméknek. Amire szükségem van – ugye. Hiszen vágyat keltett rá. S e vágykeltés közben keserít az önpusztításig, mert valódi ízei nincsenek. Az álmok hiába énekelnek a tévéfalon túl. Mert hiába csinál úgy a tévé-család, mintha megszólítana – valójában egyedül vagyok. A mesétől nyúlüregmély gödörben elérhetetlen távolságra.

 

Clarissa különvalósága. A sérülékeny érzékenység, amely nyitott marad akkor is, ha fáj. A széllel szemben tekerés örökké romantikus, valójában páriasors-gesztusa. Szembe menni a sodorral, vagy legalább tempózni benne egy helyben, nem jutva sehova. Egyáltalán: a bárhova jutás bevett formáinak elvetése. Nem elutasítása! Nem lázadás. Ez van legtávolabb a lázadástól, azért marad ezoterikus kicsit, veszendő és törékeny – mert nem fér a béközéphez, a csürhéhez, nem tudja megérinteni azt, csak úgy, ahogyan az eltaposott útszéli pipacs érinti meg az autó kerekét a halála előtti pillanatban. A forradalomnak szüksége van a béközépre, az adja a húsát. Clarissa különvalósága nem forradalmi. Még csak nem is hippi-módra virágos-forradalmi. Mert ennyi deklarációt se tűr. Csak létezni akar, nyitottan, érzékenyen, hervadékonyan. Mint a pipacs.

 

Beatty mondatai, a gondolkodó ember tehetetlenségének keserűen kiábrándult tükrét vállaló, a cselekvésképtelenségig sokat-látásba, a kultúra önkötöző gesztusaiba fáradt, azt mindenestül szemétre – tűzbe – hajító ember mondatai. Minden igazi fasizmus így kezdődik, gondoljunk Nietzschére vagy Huizingára. A konzum fasizmusa is így kezdődik. Merthogy most ezt éljük. Bradbury világtükre csak annyiban tér el a ma tapasztalttól, hogy vegytiszta. Kevesebb elemmel dolgozik, így az összképe tanmeseien árnyalatlan a valóságunkhoz képest. De minden tanmeseisége ellenére maradéktalanul rólunk szól: a benne leképezett világ megvalósult, itt van körülöttünk. Kapcsold be a tévét. És látod: már égetni, meg mártírokat gyártani se kell. A kultúra, a fékek és korlátok gyönyörűen, pazarlóan gazdag, természeténél fogva ellentmondásos világa éhen döglik magától – vagy kevesek ügye, marginalitás, „olvasol? buzi-e vagy?” jellegű kérdések záporában ázó feleslegesség lesz. Cafrang. A tágra tárt puncik, tetovált izmok, szürke fél-bűnök energiaitallal és droggal locsolt médiakeretében úgy sincsen valóságképző ereje. Clarissa nem tűnik el, de kiközösítik. Olyan, mintha nem lenne jelen. Mondom – olcsóbb, ha nincsenek mártírok. Szóval ez a könyv itt van. Csak nem olyan vegytisztán van itt, mint a lapokon.






Bradbury zseniálisan kérdez. Ha ezt rakétákkal, Marssal, Vénusszal övezett, örök-esős, vagy örök esőtlen sivárságokba dugva, vagy álmaink rejtett rétegeit feltárva, lelket balzsamozva teszi – ha a szépírás keretét a fantasztikumba tágítva teszi is: úgy kérdez, ahogyan a legnagyobbak. Ez nem avul el soha, ez a mindnyájunkat firtató, kíváncsi tekintet marad örökké aktuális. Nem a mű, hanem a művet átható elemi tisztaságú gesztus. Az ember gesztusa, aki a másik embert kérdezi. Hiszen ez minden igazán emberi alapja. Én részvétnek hívom.

 

Részvét, avagy tovább nyitva e figyelmet: részvétel. Bradbury nem író-isten. A történeteiből nem vonja ki magát. Nem kivétel. Ahol válaszol is a maga feltette kérdésre, ott vállalja a válaszadás teljes kockázatát. Nem író-próféta: tudja, hogy tévedhet. Talán ezért nem alkotott soha komplex világokat, talán ezért elégszik meg a néhány fantázia-klisé alkalmazásával. Talán ezért aprózza magát a novellákba. A tágabbra nyitott irodalmi keret nem a menekülésé a világ, a másik, vagy akár önmaga elől.

 

Akkor sem, ha voltaképp gyógyíthatatlanul optimista – hiszi, hogy végül felülemelkedünk nemcsak a gravitáción, naprendszeren, ó- és újabb hitek hamar előítéletekké kövülő börtönein, de a magunk kisszerűségein is. Bradbury nem menekül a fantáziába, hanem előrerohan benne, addig az emberig, aki mer nagyszerű lenni. És minden sorából fénylik a hit, hogy akár mi magunk is lehetünk ez a nagyszerű emberiség. És minden cinizmuson túl bizony ezt jó lenne elhinni neki.

 


Hozzászólások

További bejegyzések