Külön, komoly és hosszas bejegyzést érdemelne, hogy alakult a viszonyom Popper Péter életművéhez az évek hosszú sora alatt. Amikor ha akartam, hallgathattam élőben, ha akartam, a könyveit beszerezhettem újra, miután elajándékoztam őket - mindenkinek a neki épp aktuálisat -, amikor különböző alkalmakkor akár kérdezhettem volna, ha lett volna hozzá bátorságom. A visszatekintésben mindenképpen ő következik – mert ugyan kevésbé rejtett utakon (s így felszínesebben) mint a szépirodalmak, de sokat formált rajtam a vele való rendszeres olvasói találkozás. A rácsodálkozástól az ájult tiszteleten át a (belső) vitáig, majd az időleges elutasításig hosszú és fáradságos utat jártunk be együtt – mostanra talán elmondhatom, egyfajta szeretetteljes tisztelet érzésével forgatom újra, amikor valami eszembe juttatja és a kezembe veteti valamelyik kötetét.
Bizonyos mértékig első fecske volt, nem csoda, hogy a békesség kedvéért verébnek szeretett volna látszani. Amikor 1981-ben kijött A belső utak könyve, a megjelenés kedvéért a szerző kínos pontossággal választotta le szeretett Keletjéről mindazt, ami nem fért az önismeret és önfejlesztés kalickájába. A megnyilvánuló szellemi éhséget kielégítendő kilúgozta a kötetből mindazt, ami az európai pszichológiai irányzatok módszertanát valamilyen formában nem vette figyelembe. Sőt, mondatokon át magyarázza, milyen veszélyeket rejthet a pszichére, ha az (akkoriban frissen divatos) transzcendentális érdeklődés hatása alá kerülve növekszik az európai tudományos világképhez szokott alany belső rendezetlensége. Milyen veszélyeket rejthet a szemléleti zűrzavar, ha egy egészen más (le is írja: primitívebb) gazdasági és kulturális alapokon álló világszemléletet és gondolkodásmódot - az aktuális fejlődési szintünkhöz mérve mindenképpen regressziót jelentő világnézetet - csak úgy, minden tudatos kontroll nélkül magunkra engedünk… Ha valaki megkérdi, mit jelentett diktatúrában élni, érdekes módon elég lehet megmutatni neki ezt a kis ismeretterjesztő könyvecskét, és rámutatni benne a megfelelő helyekre. Mert ez jelenti a diktatúrát: amikor csak egyféle módon szabad gondolkodni – minden más elmaradott, meghaladott, visszalépés. Az író megfutotta a kötelező köröket, s még így is vitát generált az ingerült szakmában, hogy Popper pszichológus létére a nevét adta ehhez a kötethez.
Holott a kötet tényleg meglehetősen óvatosan nyúl a Kelet önismereti módszertanaihoz (direkt így fogalmazom – hiszen tényleg csak ezt a szintet látja és láttatja), egyfelől leszögezi: a könyv az egészségesek számára készült, semmilyen formában nem váltható ki vele a pszichés betegségek diagnosztizálása és kezelése. Azoknak szól, akiknek nincs diagnosztizálható bajuk, mégis rosszul érzik magukat a bőrükben. Másfelől megmarad azon a mezsgyén, amelyen az európai önsegítő könyvek általában járnak – úgymond hozzásegítene, hogy a magad mestere légy (magyarán: nem alapozható rá vallás). Segíts magadon, fokozatosan növelve a psziché tűrőképességét az alapgyakorlatok és az azokra épülő néhány elmélyülést igénylő, alapjában nem szellemtelen, de egyszerű koncentrációs és meditációs gyakorlat segítségével. Mai szemmel nézve sem feltétlenül haszontalan – bár ugyanúgy hajlamos szögnek nézni (bizonyos szempontból) mindent, mint az Agykontroll (hogy a legkirívóbb mítoszfosztott „laikus” önfejlesztést hozzam példának), de legalább nem egyértelműen kalapácsot ad a használója kezébe…
Első fecske volt – a tekintetben is, hogy Tu Lung (Tu Csi Hsui) taoista szövegeit illesztette (úgymond pihenésképpen) az önfejlesztő részek közé. (ez egyébként régebben megjelent, például Lin Ju Tang: A bölcs mosoly című művében 1939-ben - de a szocializmusban e kötet is beszerezhetetlen volt, ahogy általában a Kelet forrásirodalmai mind). Többszöri próbálkozásaim alkalmával a legnagyobb élvezettel mindig Ming Liao Ce utazásainak történetét követtem – aki nem érte el a Tao-t, csak szereti a Tao-t, aki otthagyta a hivatalt a kötetlen, szemlélődő utazás és a koldustarisznya kedvéért. Ezek a finoman válogatott részletek vezették a kezem, amikor később kinyitottam Popper Az önmagába térő ösvény című könyvét, s még inkább, amikor az Istennel való sakkozás kockázata tanításai elragadtak – amikor hosszú évekkel később megértettem a kötetekbe rejtett kudarcot és Popper Péter legszebb felismerését: nem tudott nem európai lenni – s ha nem is azon a kimért-kidekázott módon, ahogy A belső utak könyve lapjain, de óhatatlanul a ráció szemüvegén át tekintett mindarra, amit tanítani próbáltak neki. Végül eljutott egyfajta finom, keresztényi alapú miszticizmusig a Pilátus testamentumában - mintegy a saját kultúrája gyökérzetében felkutatva azt az erőt, amit kétségtelenül tapasztalt a Kelet irányzataiból. Számomra mégis elsősorban mint a „bizonytalanság guruja” maradt meg fontosnak, ő volt az első tanítóm, aki a szemem láttára kísérelte meg tudomásul venni és hordozni a tanítások sokféleségét – s elviselni az életében így folyvást jelen lévő paradoxont.
Most, hogy szinte minden forrás elérhető a maga teljes világképével együtt, nem tűnik e könyve annyira lényegesnek – holott azért a szkeptikusoknak (mondjuk ki: a hitetleneknek) ma is nyugodtan a kezébe nyomható volna...
