Polcz Alaine: Macskaregény

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 3 hónapja · Megosztás




Tényleg az. Macskaregény. Emberi értelemben is. Egy macskaöregasszony regénye. Aki makacs ösztönlény és számítás és értelem - de közben ugyanakkora eséllyel beleérző, veled érző, ha akarja, a tenyeredbe bújik, még így, a szavakon át is. Valaha nagyon szerettem. A hangját. Az egyik könyv a kevésből, amelyikben tényleg hallottam a mesélője hangját. Ez a hitele - és pontosan ez teremti a hiteltelenségét is. A macskasága. Mert a macskát valójában nem érdekli, hogy mit gondolok róla. Most is nagyon szeretem, de sokat koptatott rajta a telő idő. Jobban látszik, ami nem macska benne. Hogy valójában tényleg érdekli, mit gondol róla a világ - Polcz Alaine-ről, az írófeleségről, a bennfentesről, a legendákat keresztnéven emlegetőről. Hogy egy rétegében (ez is) védőbeszéd, ahogy az én-irodalom java. Ahogyan a memoárok többsége. Jobban látszik, hogy a macskák ürügyén ez is egy memoár.

Epizodikus és anekdotikus. Mesél, ahogy eszébe jutnak a dolgok, egyik dolog a másikról. Elmeséli a macska-történeteit. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha én is macska-történeteket mesélnék. Érintett vagyok, hiszen voltam (vagyok?) macska életen át tartó rabszolgája. Érintettek a barátaim - hiszen most is ápolom a kapcsolatot egy párral, akik szinte az egész házukat a környék macskáinak rendezték be immár; igazi macskarabszolgák, nemcsak az életük terét, de az életük teljes ritmusát a macskák adogatják. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha elmerengenék ezen - hogy a macskát szerető emberek mennyire szeretnének belesimulni a környezet diktálta ritmusokba, míg a kutyások inkább diktálnák azt; hogy ez a legtöbbünkben éles határvonallal rajzolt szeretet-választás mennyire determinált. A macska-embereket tényleg terrorizálják, harapják a kutyák. Mert ebben a belesimulásban paradox módon több az autonómia, mint a csináló-emberek, a vezényszóra tanítók, hűséget és engedelmességet követelők világképében és életritmusában. Játszom itt - ne sértődj meg, ha kutyás vagy. Csak játszom itt egy könyv nyelvezetével, csapongó jellegével, olykor sommás megállapításaival. Hiszen én pontosan tudom, milyen méltó lehet a hűség. Mennyire méltó társad lehet egy kutya.

És hogy minden mondatnak az ellenkezője is igaz lehet. És hogy a mondatok is nagyon sokszor harapnak.

Most már nem sok van hátra, és nyugodt. Kis Picur távoli lett. Elmehetek. Be kellett mennem Szentendrére a villanyszámla miatt. Elindultam. Mikor késő délután hazaérkeztem, a doboz kint állt a verandán. Kis Picur teste már merev, ugyanolyan lágy mozdulatban. Miklós mesélte, hogy miután elmentem, megérkezett Kata, a takarítónő. Nem vártam aznapra, erre nem számítottam. Porszívózni kezdett. Éppen ott a szobámban. Kis Picur megrándult, nyávogott. Mindig nagyon félt a gép berregésétől.

A haldokló mellett nem szabad zajt csapni, a hallás az utolsó kapocs, és kiélesedik.

Ennyire nem tudtam én, a Hospice-dolgozó, a Magyar Hospice-alapító segíteni egy macskát nyugodtan meghalni.

Polcz Alaine nagyon sok fontos dolgot megérintett a szavakkal. Asszony a fronton, Egész lényeddel, Kit siratok? Mit siratok? Felsorolhatnám itt mind. De valahol nekem ez a könyve. A békétlenségé és megbékélésé. Fiatalon is öreg hangja volt, és öregen is csitri-hang. Ott áll a szavai mögött, de úgy, ahogyan a macska, amikor a pillantásával megmér: bölcs közönnyel. Maga iránt is bölcs közönnyel. Még csak vitatkozni sem lehet vele - akárcsak a macskával. Mert leírja: sajnos mindig csak a valóságot tudom írni. Mert érzed: a maga szempontjából igaza van. Semmit nem alakít át a kedvedért az időből. Megmutatja a szégyent is - és ettől lesz mindkét értelmében szégyentelen. Megmutatja az örömét - de minden dicsekvés nélkül. Az élet apróságait, hogy nagyra nőjenek benned. Nem az igaza érdekel. Nem a bennfentessége. Nem a memoár. Látszik rajta a telő idő, ahogy egy megvénült macskán, aki már nem tudja a gerincét az alapos macskamosdáshoz görbíteni. Mégis. Időről időre a kezembe kéredzkedik. Hogy megsimogassam. Hogy megsimogasson.

Hozzászólások