Hisz a boldogság mindig egy
hajszálnyira volt. Nehéz írnom erről a könyvről, mert maga a könyv nehéz. Nem
olvasni nehéz - ez a lassan hömpölygő családtörténet, a maga sajátságos
eseménytelenségében néhány mondatban összefoglalható volna. Nem olvasni nehéz,
mert könnyen tükrözheti a saját gondolataink. De nehéz lelket hagy maga után.
Egy szeretett illúziónkkal számol le. Csak jónak kell lenni, odaadónak. Csak
ültetni kell, s a plántált majd kihajt. Égető Eszter sorstükre a faültetőé.
Csakhogy egy olyan ültetőé, aki soha nem látja a maga mélységeiben a talajt, a
palántát formáló fényes és keserű szeleket, sőt, magát a palántát sem, hogy
mit, mennyit bír el.
Talán az egyik legszebb női
karakter a magyar irodalomban, bár enyhén idealizált. Önfeláldozó, lemond a
saját boldogsága hajszolásáról; nagy kalandoktól, igazán felkavaró
szerelmektől, de gyűlöletektől is szinte mentes életében csak összebékítené az
embereket. Családban gondolkodik - a társadalmat is egy nagy, összekuszált
családnak látja. Mindezt az elidegenedés korának hajnalán, amikor fanatizmusok,
háború, terror, népirtás szaggatja elemeire az összetartozások érzetét - s ha
mégis kialakul, mindig valami (vagy valakik) ellen. Németh László talán
legszemélyesebb írása - a saját ifjúkori, hódmezővásárhelyi élmények is gond
nélkül csatornázódnak a komponált mesébe, Csomorkány, az álmos kisváros
posványának igen jól azonosítható környezetében. Enyhén idealizált nőalak, egy
tükrözött, minden ideától sikerrel fosztott, fullasztó környezetben. Még sincs
tanmese-íze.
Az emberi természet tankönyve. A
közöttünk feszülő átbeszélhetetlen hidegségek gyökerét tapogatja. Kiürült
formaságaink, s a helyettük ránk telepedő délibábokat. Legyenek azok bármilyen,
fényes szelek fújta vágyak - valójában mind délibáb. Bocsánatos bűnök takarója
mind - ritkán mutatja ennyire minden attrakció nélkül az irodalmunk, hogy a
nagy gonoszságok termőtalaja ez a bocsánatos, egymás ellen (féltésből, kis
sértettségekből, irigységeinkből összegyúrt) permanensen elkövetett hétköznapi
bűn. S hogy ez ellen mennyire tehetetlen, ölbe ejtett kezű vágy valójában a
szebbet álmodás. Mert valójában úgy kellene tényleg eljárnunk, ahogy egy faültető
tenné: munkálkodásban, az apró lépéseket megtisztelő türelemmel - egy olyan
világban is, ahol sürgető sietség is hiába mentené magamagát a ránk omló,
lángoló tetők alól.
Eszter a maga módján mindenkit
elveszít, miközben nem (vagy hiába) tanul - mert a munkálkodás közben soha nem
emeli a szemhatáránál feljebb a fejét. Csapások sorozata az élete, körülötte
haláltáncot járó, hóbortokba merült, rögeszméikben vergődő alakokkal. Mégis meg
tudja őrizni az unokájának azt a derűt, ami a lényéből sugárzik. Hiszen csak
otthont teremtene, de soha nem talál ehhez méltó játszótársakat. Sem apát, sem
férjet, sem fiút - mert idealisták, mert világmegváltók, mert nagyzolnak ott,
ahol a kicsit kellene megbecsülni. A megtisztelt kötelezettségek, amelyek majd
otthont teremtenek - Eszter egyetlen vágya ez az otthonteremtés. Megvan benne
hozzá minden: a párbeszédre való hajlam, igyekezet, tartás és kitartás, jóindulat
és alkalmazkodási készség. Csak a környezetéből hiányzik mindez - és ez pont
elég.
Az élete mégsem kudarc, hanem
példa. Valahogy így kellene - csak közben látni kell a másikat. A bárki mást. Valahogy
így kellene, ezzel a megtörhetetlen optimizmussal hinni, hogy a bogárláb-léptek
lassúsága legyőzheti a rohanást. És közben látni kell a rohanót, és
lelassítani. Ez a könyv alkalmas rá, hogy lelassítson. Áradó, széles mondataival,
a maga sebességéhez. Jó volna, ha minél többen hagynák magukat lefékeződni
tőle. Mert miközben Égető Eszter lemondása a saját boldogságáról a másiknak
megfelelés kedvéért valójában ugyanúgy delírium, mint a rohanóké, azért esélyt
ad. Hogy észrevedd a másikat. Léted családtagját ebben a magányra ítéltek
lökdösődő tömegét sodró időben is.
