Mikszáth Kálmán - és a kedélyes kíméletlenség

Hegyi Zoltán · Közzétéve 2 hónapja · Megosztás





Klasszikusaink újra-kiadásának egyik (tán a legfontosabb) értelme, hogy újraolvasásra provokálnak. Amilyen gazdagok vagyunk értékkel rogyásig töltött életművekben, és amilyen ütemben szülik a kortársak a papírra nyomtatott szót, tán eszembe se jut, hogy egyszer is megemlékezzek róla, milyen csodálatos ajándékot kaptam anno A gavalléroktól.

Nehéz egy csattanóra épülő történetről úgy írni, hogy ne bontsunk ki belőle túl sokat, kerülgetni kell a forró kását úgymond (majd kiderül, mennyire sikerül). Annyit azért elmondanék: ahogy az író annyi számomra kedves történetét, például a Beszterce ostroma oldalait is mélyen áthatja az elképzelt „ideális” és a valóság ütközete; ezt az elbeszélést is a vágyképekből szőtt hamis tölti meg élettel, de a nagy-regény minden drámai elemétől mentesen, térdcsapkodásig fajuló humorral mesélve „álomországról”. Alapvető magyar sajátosságot ismer fel Mikszáth, hiszen a hét országra szóló lakodalmak adta mintát követi kicsiben minden szülő-rokkantó, költségekkel terhelt sátoros lagziban a magyar – persze nem azzal kínálva a vendégeket, amivel lehetne, de mindig többel, mint amennyi van.

Rokoni alapon lát vendégül terülj-asztalkámmal a rokon – mindig többet elénk varázsolva, mint amennyit lehetővé tenne a háztartás. Gyönyörűen „zsíros” képekkel állított ennek filmi emléket a Veri az ördög a feleségét például, és persze, hogy mindig kibújik a szög a zsákból a végén. Ugyanaz a mentalitás kap itt emlékművet, még ha Mikszáthnál elegáns kalaptűvé enyhül is az említett film érdekektől rozsdás szöge (hiszen A gavallérok játéka érdek nélküli), nem is oly fájdalmas a vég, mint az említett filmen. Az elbeszélés hősei kellemmel játsszák végig a játékot, s a kívülálló, aki belecsöppen ebbe a pátosz-teli illúzióvilágba, tán azt is megérti (s vele mi is, kései olvasók), hogy akkoriban egy ország élte a „lehetett volna másképp is” álmát, így élve túl a valóban igen keserves valóságot, értékek veszését; mindig akár a holnapi ebédet áldozva fel a mai lakomáért. S hogy e mentalitás feltárásában számomra mi volt az ajándék? Jobban megértettem egy esküvőért (de akár egy falusi búcsú rokonlátogatásáért) a lelküket is kitevő rokonaim érzületét – s ez a megértés már majdnem szeretet.

Ha alaposan ismered az életművét, feltűnhet: Mikszáth látszólag nagyon sokszor ismétli magát.  A történeteit nem egyszer dolgozza át újra, az adott „irodalmi közeg” kívánságaihoz alakítva őket. A vármegye rókája meséjének például öt különböző szövegvariációját ismerjük – az író szívesen és könnyű kézzel adaptálta az adott megjelenési „környezethez” a mesét, megváltoztatva a neveket, a helyszíneket. A legtöbbször azzal a szándékkal, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen az adott olvasói körrel: teljesen más hangsúlyokat kap ugyanaz a történet a Szegedi Napló hasábjain, mint mikor az író a pesti olvasókhoz szól ugyanezzel a mesével például a Pesti Hírlapban – amíg az egyik helyen a „környékbe” interpretálja a történetet, a másik helyen pusztán a „valahol vidéken” meséjeként jeleníti meg.

Az író anekdotikus stílusának elengedhetetlen eleme ugyanis az olvasóval folytatott fiktív diskurzus – kiszól a történetéből az olvasójához, minősíti, magyarázza azt, s ezzel valójában párbeszédre kényszerít. Ma nehéz elképzelni, média által mélyen átjárt korunkban, mennyire meglepő volt akkoriban ez az olvasót közvetlenül megszólító, személyes hang. Az író sikerének, népszerűségének egyik kétségtelen eleme volt, hogy az olvasói valóban úgy érezték, egy irodalmi beszélgetés résztvevői – jelzem, Mikszáth komolyan vette az olvasói reakciókat, a folyóiratok levelező rovatába oly gyakran beszerkesztett hozzáfűzéseket, s ha nem érkeztek ilyenek, olykor nem átallott ő maga fiktív válaszokat kreálni.
Ennek a diskurzust provokáló szándéknak egyik legszebb példája A kis prímás című elbeszélésben látható, ahol Mikszáth a maga kiszólásaival igen bátran szembemegy a kor divatos elképzeléseivel Mátyás királyról, a reneszánsz királyi udvar idealizált megjelenítésétől egészen az álruhás igazságosztó mítoszáig. Érdemes ebből egy kis ízelítőt adni:  „A nagy  intrikák, a merész tervek, melyekkel egész Európát behálózta, még aludni se hagyták, nem hogy unalmában országot ment volna próbálni gyalogszerrel, különféleképpen átöltözve. Szerette a saját népeit, dicsőséget szerzett nekik sokat, de a pénzüket leleményesen elszedegette a háborúzásokra. A népek szeretik a népszerűséget, de a népek a pénzt is szeretik. S azért Mátyás nemigen volt népszerű, amíg élt. Annál szerencsésebb az utódok előtt, akik nem érezték már az ő hatalmas tenyerét a zsebük körül, de a megmaradt dicsőségben jólesett sütkérezniök.” Fanyarul józan sorok ezek a könnyed mesében, a „kedves olvasóhoz”, kapta is rá a Mátyás-rajongók felháborodott leveleit...

Klasszikusainkat olvasni jó. Sokadjára szembesülök ezzel. Mikszáthot főleg – mert nemes irodalomból szeretettel formált tükreibe ma sem árt belenézni. Nem fájdalmas, szívet tépő szembesülések ezek - azokból is rejt nem egy életművet a honi irodalmi sublót; azokhoz képest Mikszáth Kálmán kedélyesebben kíméletlen. Nem épít önmarcangoló fogadkozásokat, viszont amit észrevesz, azt érdemes meglátnunk ma is, a mi korunkban. Hiszen segít felmérni a mai „álomországok” aktuális „pátoszait”, és éltető erőt is csöpögtetnek ezek a ráérős, komótos mondatok az olvasóba észrevétlenül, hogy élhessük e „pátoszok” mögött felsejlő, olykor szinte elviselhetetlennek tetsző valóságot.

Hozzászólások

További bejegyzések