Harminc éve, hogy meghalt, hogy nem bírta a társtalanságot szívben és nyelvben. Mélyen megdöbbentő, hogy aki idősebb, mint harminc év, a kortársa volt - mintha Mikszáth Kálmánnal, vagy Móricz Zsigmonddal szívtál volna e bolygón egy levegőt. Hiszen óhatatlanul úgy tekintünk rá, mint klasszikusra. Valakire, aki tartásban azt hozta, amit a nagyok - ahogy nem engedte még a szavait se haza, amíg itt állomásoznak a megszálló csapatok. A polgár volt, aki nem jött haza... kíváncsi vagyok mit szólna a jelen delíriumaihoz... E szomorú évfordulón a szavaiból nyújtunk át egy csokrot...
"Fontold meg, mielőtt kézbe veszel és olvasni kezdesz egy könyvet – legalább úgy fontold meg, mint mikor bizalommal kezet adsz egy embernek. Mert a könyvnek lelked figyelmét adod egy időre; s nagyon sok ez, mert az élet rövid és lelked csak a tied."
"Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas." (Füves könyv)
"Az ember nem azzal vétkezik amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti azt."
"Az emberek semmire nem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre."
"El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük."
"– Ez az emberi feladat – mondta az anya, és tükre előtt ült, hervadó szépségét bámulta. – Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember." (A gyertyák csonkig égnek)
"Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden…"
"Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat … De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt mívelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?. .. – tudják jól, hogy a több pénz, a tökéletesebb rovargyűjtemény, az új szerető, az érdekes ismeretség, a kitűnően sikerült estély és a még sokkal kitűnőbben viszonzott garden party, mindez nem segíthet … Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan „intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát … Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Gyorsan, embereket! Vagy kutyákat! Vagy gobelineket! Vagy részvényeket! Vagy gótikus tárgyakat! Vagy szeretőket! Gyorsan, mielőtt kiderül..." (Az igazi)
"Az ember nem tud mindent szavakkal, de mindent tud a szívével." (Kassai polgárok)
Őrizzük a szavait, amíg élünk!
