Kurt Vonnegut - és a pontosan feltett kérdések

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 2 éve · Megosztás




Megvolt az oka, miért pofátlankodtam be olyan korán (mondjuk így: jogosulatlanul) a dunaújvárosi könyvtár felnőtt részlegébe: mentem a kedvenc írók felnőttebb könyvei után. Nem emlékszem pontosan, hogyan-miért került a kezembe Vonnegut könyve. De arra emlékszem, rögvest megtetszettek az illusztrációk, Réber László oldalszélre illesztett rajzai; őt már Janikovszkynál is nagyon szerettem, betalált, úgymond, a pontos gyerekszáj mellé a rajzi minimalizmusa. Azokat (Velem mindig történik valami, Az úgy volt… és társaik) késve kaparintottam meg, ezt túl korán… de amikor elolvastam az első, ajánlásnak szánt mondatot: Ebben a könyvben egy szó sem igaz… tudtam, nem megyek haza nélküle. Szerencsére elég rugalmas könyvtárost fogtam ki…




Tegyünk fel egy kérdést. Mit csinált az atombomba megalkotója, a sorsfordító pillanatban, amikor ledobták a bombát? A nagyságra felfelé bámuló, kíváncsi olvasóinkat bizonyára érdekli ez a személyes, emberközeli részlet, a lángelme zokniban úgymond; tegyük fel hát a kérdést egy elképzelt kitaláló fiának, egy elképzelt történetben, ahol úgy alakul, hogy ugyanabba az egyetemi klubba sodor a sors – minket, és az elképzelt kitaláló egyik fiát. Minket – direkt mondom így; ezt az elképzelt történetet minden bizonnyal egyszerre többen olvassuk; egyszerűen statisztikailag lehetetlen, hogy e pillanatban is én olvassam egyedül a világon a Macskabölcsőt, Kurt Vonnegut negyediknek megírt (első maradéktalanul sikert arató) regényét; az első regényt amelyet évekkel ezelőtt olvastam tőle, amely maradéktalan sikerrel penderített ki az addigi olvasmányok alommelegéből a maga szuperjéghidegébe.


Tegyünk fel egy kérdést. Mennyit érthet a szocializmus butító-óvó burkában nevelt tizenkét éves a Macskabölcsőből? Egy csomó utalást nyilván nem – egy csomó fanyar kiszólást, bumfordi temetői humort, szexuális tartalmakat a maguk húsba maró mélységeivel, a regény-politika görbe tükreit mindkét világrend felé. Mintha csak a csontvázát olvasta volna egykori önmagam a könyvnek – de pont ezért olvastam újra meg újra, évekig. Mert nem egy, de ezer kérdést tétetett fel, és én kérdeztem. Szerencsétlen szüleimet, megrökönyödött tanáraimat és kedvenc könyvtárosaim - aztán egyre inkább a többi könyvet. A Macskabölcső felért egy pofonnal, de a legjobb értelemben. A világot továbbra sem értettem, de legalább már tisztában voltam vele, hogy mennyire nem…

Főhősünk, John könyvet írna. A címe: Aznap volt a Világvége. Ebbe a könyvbe beleírná, mit cselekedtek a bomba ledobásának pillanatában a vezető tudósok. Érdekes, nem? Mintha lenne valamiféle világ-sors, és a tükrében jelentene valamit, egy ennyire jelentős pillanatban milyen jelentéktelenségekkel múlatták az időt azok, akik előidézték… John felveszi a kapcsolatot Felix Hoenikker, a Nobel-díjas atomtudós gyerekeivel, hogy tisztázzák e múlhatatlanul fontos részletet – s fokozatosan kibontakozik előtte egy fantasztikus tudományos felfedezés bujkáló titka, Hoenikker játékos ötlete: a szuperjég. Képzeljünk el egy kutatóintézetet, különleges elmék gyülekezőhelyét, ahova egy nap besétál egy admirális azzal, hogy soha többé nem akarja kihalászni a mocsárból a partra szálló flotta teljes legénységét… kellene neki egy szemernyi csodaszer, amitől a mocsár hipp-hopp megszilárdul. S akad egy játékos elme, Hoenikker, aki ezen komolyan elgondolkodik. Mert a játékban zseniális – bár (talán ez az ára) szociálisan analfabéta, semmilyen felelősségérzete nincs, ahogy a fia fogalmaz: az emberek nem vágtak a szakmájába.

Tegyünk fel egy kérdést. Miért nem írt Vonnegut ebből egy nagyszabású, piffpuffdirrdurr politikai thrillert? Hisz van egy ekkora (világpusztító méretű) titok, amely (egymás világát pusztító) nagyhatalmak érdeklődésének homlokterébe kerülve olyan világon oda-vissza kergetődzést tett volna lehetővé titkos és egyéb szolgák, Bourne-ok és Bondok (de akár Bosszúállók és Galaxis őrzői) számára, hogy ihaj. Mert Vonnegut is játékos elme, és nem ez érdekli. A viselkedésünk izgatja, a társadalmunk viselkedése – ha csak mondén (és egyben  laboratóriumi) modellben is. A Karib-tenger nem létező szigetén, San Lorenzón felépített zanzában vizsgálva; diktátorral, kivégzések fenyegetésében, tiltott és titkos vallási szektával, a mester, Bokonon tanításaival; minden formát és szabályt felrúgó, hippi szállodaigazgatóval, három idióta örökössel és a sziget legszebb lányával – és az egyes szám első személyben mesélő John-Jónással (azaz velünk) vizsgálva kik is vagyunk valójában. Mi olvasók. Vonnegut is velünk játszik, akárcsak a thriller-írók, csak közben nem néz bennünket hülyének.



Egy kevésbé ismert regényén át mesélem el, mennyire nem... A Mesterlövésszel... hőse, a kiskamasz Rudi Waltz fegyvertisztítás közben (melyet az apja mintegy a felnőtté avatása részeként kezel) kidurrant csak úgy az ablakon, a semmibe. A golyó viszont (amit feldobnak, ugye…) nem a semmit találja – kilométerekkel odébb „leérkezve” egyszerre két életet is kiolt. Rudi Waltz Mesterlövész lesz, mert vasárnapi festő voltába szédült, nulla valóságérzékkel áldott apja nem állja meg, hogy ne éltesse át vele a „valóságos drámát”: saját maga jelentkezik, mint felelős. Amerika álomország-pátoszának hallatlan humorral ábrázolt, saját „kvázi-védettségében” tenyésző, úgy egyébként nácizmussal kokettáló „lenyomata” végre alámerül a jenki hétköznap sarába – azaz általa és helyette Midland City legveszélytelenebb kinézetű, nyurga kamasza, Rudi...

Nem hiszem, hogy apám tökéletesen tehetségtelen lett volna a művészetek terén. Akárcsak Hitler barátjának, neki is volt érzéke a romantikus építészethez. Például ezt hívom mellébeszélésnek Vonnegut-módra. A valóságos (mindig meglehetősen valóságos…) tartalmak mintegy mellékes körülménybe csomagolását… az éppen csak jelzett, fél mondatban mintegy mellesleg odavetett tartalmaknak elképesztő erőt ad a velük egy mondatban szereplő, hangsúlyozott banalitás. Néha azt gondolom, egészen másfajta lelkem volna, ha amolyan mindennapi kis amerikai házban növök fel – ha a mi házunk nem lett volna irdatlan. A szerző hőseivel-azonosulása a legtöbbször jelzett és teljesnek tűnő, a mesélő mintha a szerző fejéből mesélne – mégis, markánsan különbözik szinte minden hőse; egy közös van bennük (gyanítom ez Vonnegut valódi részvétele): a sokszor, sok szereplőt cselekvésképtelenségig, tehetetlenségig kötöző részvét. A mesélő tudja, hogy meséltetik. Kiszól nekünk, szinte minden meséből. Apám Otto Waltz volt, az ő kukucskálónyílása 1892-ben nyílt ki, s vele többek között azt közölték, hogy ő az örököse egy elsősorban a „Szent Elmo panaceája” néven ismert csodagyógyszer révén szerzett vagyonnak…

Rudi aztán (hogy a rend boldog és faragatlan őrei majmot csináltak belőle, közszemlére állított majmot, és a kártérítési perben mindenüket - főleg az apjuk becsületét - elveszítik), megismeri a haiti vudut, okleveles gyógyszerész lesz, sőt, színdarabíró (igaz, bukott). De elsősorban semlegesnemű ember. Olyan ember, akit nem érdekel a szex. Se. Olyan ember, aki képes egy róla szóló veszekedést zeneműként végighallgatni. Ezt értettem meg a minap. Amikor egyszer számot kellett vetnem magammal. Egy veszteség számoltatott el – hogy miért nem érzem, miért nem vagyok hajlandó érezni. Lehetőleg semmit. Hogy egyik érzés mentén se lopózhasson be az érzés, amit nem akarok érezni. Mert mi van akkor, ha valaki tényleg nem akar érezni semmit, így menekül egy életen át az érzés elől, amit éreznie kéne? Ha ettől lesz semlegesnemű – mondjuk így: mesterségesen érzéketlen, hidegen empatikus szemlélő, valahol távol, az eseményhorizonton, csak szükségleteket elismerve, de nem fogadva el a vágyakat? Hiszen a vágyak ajtók: érzések jönnek be rajtuk…
Ezt adják össze.

A történetei összeérnek. Egy városban, amivel (talán) kísérleti neutronbomba-robbantás végzett, nem egy baleset – de mit számít? Midland City lakosai senkinek nem hiányoznak. A kisvárosi Amerika kiürül. Ahogy Vonnegut minden szava – ez a túlzása is prófétai a maga módján. A mellé-beszéd igazi célpontja most is találva érezheti magát. Olvassátok el. Ezt a kötetét is... Direkt nem lőttem le az összes poént.



Hozzászólások

További bejegyzések