Két könyv egy életműből, amit csonkolt a háború és a halál - azt hiszem, jót mosolyogna ezen a mondaton. Pontosan tudta a szavak értékét a mélyen értelmetlen helyzetekben. Mint ahogy pontosan tudta a szavak értékét akkor, amikor meghallják őket. Az egyik írónk, akit nem divatok, vagy irodalompolitika tart életben, hanem az olvasók szeretete. Ha valaki egyszer egyet is olvasott tőle, az szeretni fogja - és ajánlani. Ahogy most én...
Utas és Holdvilág
Vannak könyvek, amelyek megszólítanak. És vannak, amelyekkel hosszan, vissza-visszatérve és mindig ugyanonnan folytatva-boncolva tovább a kifosztó kételyt - beszélgetsz. Az Utas és holdvilággal egy ilyen beszélgetés kellős közepén tartunk. Ha írok róla, mindig ebből a lezáratlan beszélgetésből teszem.
A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal. A baj. Megérkezel a nászutadba, hagyományos nászút, felnőtt dolog, már férj vagy – ezt így szokás. A helyes középúthoz tartozik, a mértékhez, a normálishoz: Baedekerrel a kezedben Velencébe nászutazol. Aztán eltévedsz. Valami mélységes bűvölet, extázis nem hagyja, hogy abbahagyd az eltévedést. És mire hazaérsz, a szállodába, minden félresiklik. …nagyon megnyugtató volna azt tudni, hogy Mihály csak egy nőnél volt. Megszünnék ez a bizonytalanság, ez a teljes sötétség, az elképzelhetetlensége annak, hogy Mihály hol és hogyan töltötte az éjszakát… gondolja Erzsi, a feleség. Aki sokadszor döbbenhet rá: az ésszerű alapokon megkötött (második) házassága fikció. Az első megalázó volt, Pataki Zoltán, a volt férj, s a titkárnőcskéi – de ez sokkalta rosszabb.
Ennyi volna a kezdet, ami be kell húzzon ebbe a húszas évek miliőjét hiba nélkül máig érő huzatba lélegző kapcsolati és magándrámába – Szerb Antal legszemélyesebb regényébe. Az író minden fontosabb szereplője lényéből, belülről mesél; hogy annál jobban látsszon a meg nem értett (kizárólag magára kíváncsi) életek egymásba gabalyodása helyett ásító űr. Mindenkinek a magáé. Mégis – nem lehet nem szeretni őket. A korlátoltságaikat, önzésüket, nem lehet nem szeretni Mihály tétova Misikeségét, Erzsi kiszolgáltatott mindent-(jobban)tudását, a volt férj, Zoltán simulékonyan kísérletező visszahódítás-vágyát, az Ulpius-ház egykori, izgalmas és megmagyarázhatatlanul múlttá (el nem temetett démonná) vált baráti körét, Ulpius Tamást, a húgát, Évát és Ervint. A saját múlt, Mihály múltjának műemlékeit. Most, hogy visszaolvastam ezt a mondatot, nem tudom, nem inkább azt akartam-e írni a szeretni helyett, hogy utálni. Közöm van ezekhez az emberekhez. Mert ami történt és történik velük, az velem is történt és történik. (Még ha a továbbiakban elsősorban - személyes érintettségek okán - Mihályra koncentrálok, akkor is közöm van hozzájuk. Mindegyikhez.)
Egykori elszúrt jelenek lezáratlansága löki szökésbe a nászútról, taszítja zabolátlan keresésbe Mihályt, aki meg akarja érteni. Hogy kicsoda volt és kicsoda lett. Milyen pontos: a tévelygése mintázatában talál olyan szálakat, amik elvezetik a maga Ervinjéhez, a gyermekkori baráthoz, aki immár szerzetesként, Severinus atyaként él Gubbióban, egy eldugott ferences kolostorban. Akinek elmondhatja, hogy mennyire elhibázottnak érzi felnőtt, vagy ál-felnőtt életét, házasságát, mennyire nem tudja, mihez kezdjen, mit várhat még jövőjétől, hogyan térhetne vissza igazi önmagához… az igazi önmaga. Az emlékek Ulpius Tamással töltött időről, aki a maga extatikus módján, a maga akaratából távozott a világból; az emlékek Éváról, aki minden felvillanó emlékben maga a NŐ. Mihálynak csak ő a nő: északfok, titok, idegenség és (nyilván) erekció. Akihez képest mindenki más futó kaland - vagy feleség. És lám, lehet hogy mégis igaza van Ervinnek, a barátnak. Meg kell tanulnunk a megalkuvásainkba való belenyugvást. Az igazi önmagam az a tévedéseiből és ráismeréseiből gyúrt valaki, aki most ezeket a szavakat gépeli. Pont. Bízzuk magunkat a véletlenre – tanácsolja a könyvbéli Ervin. És lám, mennyire igaza van! Vezessen ezerszer inkább a véletlen, mint a múlt akármelyik kísértete.
Vagy a folyamatosan elképzelt jövő fantáziája. Mihály útja Rómába vezet – hogy az egyetlen áhított találkozásban ismerje fel: nem lehet az, akinek álmodta magát. Nemcsak Erzsiből, a józanság kísérletéből hiányzik a misztérium. Belőle is. Az a misztérium, ami a pillanatba köt, bármire készen. Nem szeretném ennél jobban feltárni-felkavarni azt a beszélgetést, amit a könyvvel folytatok. De ezt a gondolatot még meg kell osszam veletek, magamról és Mihályról. Egyfelől: akinek a nosztalgiában sorvad el az élete, az semmire se kész. Másfelől úgy semmire se kész, hogy az áhított pillanatban képtelen elszakadni a tervezett-álmodozott vágytettek bénító megtehetetlenségétől. Így csak azt nem tudja megcselekedni, félig a múltban, félig a jövőben lógva, amivel a pillanata éppen ajándékozná. Így vele tényleg csak történhetik valami.
A Pendragon legenda
Bűnügyi regény, humoros regény, kultúrtörténeti kalandregény, misztikus mese – avagy mindezek paródiája magas irodalmi műgonddal; így méláz a kezemben tartott kiadás végén Hegedűs Géza A Pendragon legenda kapcsán. Szerinte szinte alig mondható el több róla, minthogy sajátos, szokatlan bájú olvasmány. Tény, a legtöbb jól felrajzolható kategóriából kilóg, akárcsak a szerzője. Hiszen Hegedűs Géza szerint tudományos megállapításaiban ugyanannyi a szeszélyes és artisztikus művésziesség, mint amennyi kifejezett szépirodalmi írásaiban a tanító és okfejtő elem. Mélyen egyetértek vele, talán ezért a legélvezetesebb irodalomtörténet Szerb Antalé, mert a megalapozott véleményt hallatlanul könnyed köntösbe öltözteti – s mégis, soha nem pongyolába; valóban a nyelv tiszteletében felnőtt ember műgondjával fogalmaz akkor is, ha frappáns. A kartársat hagytam irigykedni, hiszen a kartársak irigysége a tudós egyetlen földi jutalma. Nem vallottam be neki, hogy előreláthatóan nem fogok feldolgozni semmit. Hogy nekem az a természetem, hogy szorgalmasan összegyűjtöm az anyagot egy nagy műhöz, és mikor minden együtt van, gondosan bezárom az íróasztalomba, és elkezdek mással foglalkozni… Még szerencse, hogy az önirónia, e regény egyik legerősebb motorja itt némileg túloz…
Lehet játszani vele, Szerb Antal mennyit merített e regényhez az 1920-ban ösztöndíj által lehetővé tett londoni tanulmányút emlékeiből – de nem érdemes. Az író Londonjához és Llanvyganhoz, Wales legzárkózottabb kastélyához földrajzi értelemben Rejtő Jenő Londonja, Párizsa, vagy akár gyarmati sivataga és kikötővárosai állnak a legközelebb. Szerb Antal Angliája paródia, a benne lakók közkedvelt (meg kell mondani: alig valóságosított) regényi típusok és ponyvafigurák; az angol társasági regény és a magyar filléres ponyva típusai adnak e lapokon randevút egymásnak. Az „egy fejjel magasabb méltóságú” főúr, a nemtől függetlenül feminin örökösei, a forrón szerető, de jégszívű végzet asszonya, a sportember-csibész, a nadrágos (és német!) sportolónő, a gonosz doktor (Morvin mintha Moriarty gyengébb képességű öccse volna) úgy veszik körül a szinte fan-fiction jelleggel „ön-azonos” (tehát értelemszerűen javított kiadású) szerző-alteregót, ahogy a kor olvasója elvárta. Rejtő a filléres ponyva sajátos belső logikáját, „szabályrendszerét” a stílussal, a humorral, és az alakok hol teljesen karikatúraszerű, hol mélyen szociografikus, beleéreztető rajzával csavarja-tágítja, ritkán jutott el a forma tételes bontásáig – Szerb Antal konkrétan többször is felrúgja ezeket a „szabályokat”, de mindig a saját története belső logikája mentén. Így purcantja ki a szimpatikus csibészt például – na, ezt nem szokás a ponyvában, aki ott meghal, az krokodilképű, borostás és vagy izzad a hóna alja, vagy undorítóan körbeöleli az olcsó pacsuli émelyítő szaga…
Londoni múzeumokban és francia kastélyokban láttam ilyen szobákat, de ott feliratok és vezetők gondoskodtak, hogy az ember mit képzeljen hozzá… Ebben a szobában egyik faragott szekrényen sem lógott cédula. A képzeletet semmi sem zárta üdvös korlátok közé. Nos, az a bizonyos képzelet. Amely rémmesei keretek közt az aranycsinálók legendás titkai után ácsingózik – és nem mellesleg igen alapos kultúrtörténeti utazásra visz az ezerhétszázas évek furcsa, útkereső áramlatai közé. Amikor a vallás korhadó világrendi építményében teljesen egyformán eretneknek tűnt a kiformálódó tudományos gondolat, és az annak módszerét eredendően tagadó okkult. Amikor pamfletekre került az a kevés, amit a rózsakeresztesekről tudni vélünk, és olyan legendás szélhámosok, vagy bölcsek (avagy ezek is meg azok is) járták nem ritkán a királyok (vagy épp szabadkőműves páholyok) vendégeiként az európai udvarokat és nagyvárosokat, mint Cagliostro, vagy St Germain gróf. Szerb Antal pontosan érti és érzékelteti, hogy a babona egy rész megmagyarázhatatlan és egy rész rossz tréfa – mint ahogy azt is: minden későbbi társadalmi eszelősség előre mutató gondolat volt kisgyermek korában. Úgyhogy e regénye alapján nem lehet tudni, mit gondolt a rózsakeresztesekről valójában.
Hiszen az író pontosan úgy cseppenti a mítoszt a műfajába, ahogy azt a műfaj egyébként meg is követeli – a ponyva mindig is tartalmazott ebből egy csipetnyit. Csak a felszínes ponyva-humbug helyett elővett egy valóban létezett „hagyományt”, amit a tudomány erősen tudománytalanul kezelt – naná, hiszen épp e regény ironikus szempont- és érvrendszere mutatja meg: nem is tehetett másképp. A llanvygani kastély végzete ébren van valamelyik teremben, a Pendragon-ház története megint egy súlyos fordulat előtt áll. És itt állok én, vagy helyesebben itt fekszem, Bátky János, Budapestről, örökös előérzeteimmel, félelmeimmel, tehetetlenül, semmiről se tudva, kijátszva, kiszolgáltatottan, a történés kellős közepén. Nincs annál bájosabb, mint amikor a ráció fegyvertárával felvértezett ember misztikázik, hiszen mindkét tárgyat idézőjelbe helyezi ezzel, a rációt is, meg ami azon túl van. Nemcsak a Pendragon-ház sötét örökségéhez tartozik az intelligencia és vele szoros szimbiózisban az előítélet – a tudomány embere is e kettőt elegyíti, ha visszafelé néz. A rózsakeresztesek a lánc utolsó szeme… azután következik a racionalizmus. Az emberek elkezdenek módszeresen és természettudományosan gondolkodni. Kitalálják a gőzgépet és a demokráciát. És a régi megismerés paradoxonná válik, szisztematikus eszünkkel meg sem értjük, mint ahogy nem tudjuk megérteni a négerek babonáit… S van, amikor ez a hang sokkal komorabb, mélyebb, nem egy helyen szinte kiszól a ponyvai keretből: Nem is szólok semmit se… nem szólhatok. Vannak dolgok, amik igazak valahol bent, és őrültséggé válnak kimondva. Nem szabad magyarázni… Egyszerre két világban élünk, és mindennek két értelme van: az egyiket mindenki megérti, de a másik túl van a szavakon és rettenetes.
De megmarad a könyv, és az ember örök szomjúsága. Szerb Antal ponyvája nemcsak a kultúrhistóriai alapokat tekintve „könyvtári kalandregény” – a (fő)hősök a sivatag és a dzsungel helyett legfeljebb a betűtengerben tévedhetnek el, még szerelmet is a szent olvasás és magyarázat könyvtári „oltárán” éreznek – avagy a bennük az olvasmányok alapján épülő tévhitek alapján. Viszont a kedvesen fésületlen krimi a maga töltetlen revolvereivel, a jól adagolt rémregényi játék szellemlovassal és ördögidézéssel csak kihúzza az olvasót a könyvtárból egy tágabb, ponyvaregényi „valóságba”, ahol a szűzi várkisasszonyról álmodozó filosz jó étvágyú nőfalónak tűnik, aki bár megijed a saját árnyékától, alkalomadtán időben magához tér a rémületből. Kár, hogy oly múlandók a pillanatok, amikor az ember nemes és tiszta és az angyalokkal rokon – hogy elfutnak, és az összetett, semmilyen Én marad, akiről nem lehet másképp beszélni, mint óvó gyengédséggel és enyhe iróniával...
Nagyon szeretem, mert a lényem egy része szívesen azonosul a kalandba keveredő filosz figurájával – holott tudom, hogy Szerb Antal fentebb említett kedves alakjával, Mihállyal kellene végre szembe ülnöm - s befejeznem azt a vége sincs (újra)olvasást. Nagyon szeretem A Pendragon legendát, de nemcsak azért, mert veszélytelenebb, mert nem fáj úgy, annyira (annyira személyesen), mint Mihály kalandjai Itália holdvilága alatt. Hanem mert az üdítő perceken túl is, amit az újraolvasásakor vele töltök, marad valami abból a szelíd, de kérlelhetetlen öniróniából, amely már majdnem bölcsesség. Vagy legalábbis messziről nézve egészen összetéveszthető vele…
