Kották közt turkálok, munkából
kifolyólag, amikor a Straussok, Lehár, Huszka, Verdi, Schubert és Beethoven,
meg a könnyedebb dalok, foxtrottok, tangók közül előbukkan ez.
Kék az ég, induló-fox a
Szibériai rapszódia című szovjet
filmből, nézem az évszámot: 1948. Megállít. A dátum. A cím. Beleolvasok, és
végképp megállít a dal szövege. Nem mehetek el szó nélkül mellette.
Merthogy eszembe jut Bartis
Attila könyve, A vége egy részlete – Vándor Ferencről, aki a felesége kedvéért hazajött a hadifogságból, bármi áron... az ember, aki az esküvője napján lepofozta még a plébánost is, akkora vér
lakott benne; hazajön, az első transzporttal, csendes, béketűrő… igen, a
Szovjetúnióban volt, hadifogságban, de jól bántak velük, nyugodjon meg Magdi néni, mert előbb-utóbb hazajön a többi férfi is, ha
pedig nem, annak semmiképp nem a bánásmód lesz az oka, mert minket igenis
emberszámba vettek, nem úgy mint hajdan mi másokat, és tessék elhinni, Magdi
néni, hogy az urának majd hasznára válik az ott töltött idő, nem, nem
találkoztam vele, nagy az az ország, nem lehet mindenkivel találkozni, de én
csak annyit mondhatok, az ura jó helyen van. Nem mesélem tovább Vándor
Ferenc és felesége, Imolka történetét – olvassátok el a könyvet, nem csak ezért
a kis betéttörténetért éri meg…
Ami most ide tartozik: az a kotta
a kezemben, a dátum, meg amit jelent. A tény, hogy 1948-ban bemutattak egy
szerelmes-romantikus szovjet kalandfilmet Szibériai rapszódia címmel, nem
sajnálták a papírt a betétdal kottába foglalására (talán kiadták
gramofonlemezen is…); Magyarországon, akkor, amikor nyíltak voltak a sebek,
amikor számosan jöttek haza szibériai rab-rapszódiából, ahol a csajka híg
levesébe mártott kanál csörgése képviselte csak a muzsikát – sőt sokan haza se
jöttek még, csak utána. És nagyon sokan nem jöttek haza soha – az én felmenőim
testvérei is megfizették a háború és fogság haláladóját, fagyás, vérhas, akna
által… ennek fényében tessék olvasni ezeket a sorokat:
Szibériában kék az ég
elindulunk ma még
a szívünk lelkünk csak tiéd
hegyek folyók regélnek száz mesét
pajtás, de szép
Vár ott miránk sok szép kaland
Vár ott egy hófehér galamb
Hosszú lesz pajtás az utunk
de el nem fáradunk
vígan vagyunk, nincs bánatunk
hidd el pajtás, még ma odajutunk
erre igyunk…
...és a többi. Ideírnék - nem is
feltétlen pellengérre állítandó, inkább a ma keményen dolgozó kisemberének
figyelmeztetésül - két nevet: a felelős kiadó Abonyi Ferenc, a magyar szöveg
Kolozsvári Andor munkája. Nézzétek a szöveget, érezzétek át az arcátlanságot,
amit e film akkori bemutatása jelentett. Sokakban szakíthatta el a cérnát – de
már nemigen volt orgánum, ahol ennek hangot adhattak volna. Sokak szájában
gyűlhetett a keserű nyál – de legalább annyian voltak, akik a maguk túlélésének
(felszabadító) tudatában úgy érezték: ennyi elfér. És sokaknak adhatott akár egyfajta reményt – ahogyan
Vándor Ferenc szavai az aggódó feleségeknek-anyáknak. Akik hinni akartak. És
sokaknak, akikben elfoszlott a gátlás, irányt mutathatott ez az arcátlanság,
hogy mi következik, mihez kell a túlélésen túl az érvényesülés érdekében igazodni.
Vagy hogy mihez nem szabad soha.
