Karl May - meg a gyermeki fantázia

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 2 éve · Megosztás




Nem árt, ha tudjuk, hogy német nyelvterületen az ő könyveiből adtak el a legtöbbet - ha az eladások örökös állócsillagát, a Bibliát nem számítom. Nemzedékek romantikus vadnyugat-képének ágyazott - ahogy Onagy Gábor fogalmaz: ...holt szókincsem jelentős része: wigwam, tomahawk, sápadt arcú, préri, skalp, békepipa tőle való, a messzi gyerekkorból. Hiszen valójában semmi nem úgy volt - valójában ez az egzaltált, összeférhetetlen, meglehetősen kivagyi úriember soha nem járt komolyan annak az elmesélt, nézetben elcsalt világnak a közelében, amellyel a hírnevét megalapozta. Az egészet ő találta ki, mások beszámolói, újságcikkek, s a saját fantáziája segedelmével. Például Manitut, úgymond a fő-fő természetistent, aki szelíd és semmilyen szinten nem alapozott analógiája a mi egyistenhitünknek. más, és mégsem más - de valóságalapja, az bizony deka nincs neki... Soha nem látott, képzelt világához kapcsolódik egy bájos magyar vonatkozás - egyik legfontosabb visszatérő hőse, Old Satterhand mintaadója a mi észak-amerikai utazónk, Xántus János volt, már ami a kalandjait illeti... hiszen amúgy maga a szerző írta bele "szuperhős" maga-magát a könyveibe, s ezt voltaképp sose tagadta.


Xántus János tényleg sok időt eltöltött Amerikában. Többek között az új vasútvonal (a fehér embernek az a beavatkozása, aminek hatására a civilizáció mindenhová eljutott, és az indiánokat rezervátumokba szorították vissza) felmérésénél segédkezett, mint rajzoló - akárcsak a róla mintázott regényfigura. De vezetett tudományos expedíciót is a Smithsonian Museum felkérésére. A vadonban átélt élményeiről és tudományos felfedezéseiről nem csupán leveleiből értesülhetett a nagyérdemű, hazatérése után több tudományos turnét is tartott Európa nagyvárosaiban, Karl May minden bizonnyal hallotta - s ismerhette a megjelentetett beszámolókat. Hiszen az Old Satterhandot körülkalandozó mellékszereplők egy része kísértetiesen hasonlít Xántus beszámolóiban bemutatott munkatársaira; May Károly nem szégyellt akár ilyen mélységig hozott anyagból dolgozni...


Mint tudjuk, Winnetou kalandjai abban a négy kötetes műben remekül bekeretezik Old Satterhand "vadnyugati pályafutását" - de ezt a sikeres párost az író nem engedhette el csak úgy - ha összeszámolnánk, mennyi időbe telt közös kalandjaik teljes sora, természetesen az "alapmű" adta időkeretbe többszörösen nem férne bele. May Károly e téren az egyik első az irodalmainkban, aki nem hajlandó elengedni a bevett karaktert... Aztán a könnyű műfajokban számos követője akadt és akad ma is (például a krimin belül a műfaj alapozóitól a műfaj királynőjén, Agatha Christin át a kortársainkig ér ez a sor), hiszen úgymond az olvasók újabb és újabb kalandokat követelnek (s a lusta írónak sem kell újabb hőst megalapozni és megfesteni...). Az író fiatal korában bizonyos kis gazemberségekért négy évet húzott le börtönben - mégpedig a börtön könyvtárosaként. Imádta az útleírásokat - s a hézagokat már akkor a fantáziája segítségével töltötte ki... Ez elvitathatatlan tőle: a fantáziája. De minden mást érdemes fenntartásokkal kezelni - regényei tipikusan azok az izgalmas ifjúsági regények, aminek az elolvasta után a fiatal olvasóval érdemes egy jót beszélgetni róluk; mert igazodási pontként, s információs forrásként is használhatatlanok. Tény viszont, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást.


Utólag kimutatták, hogy valószínűleg narcisztikus személyiségzavarral küzdött - amit aztán a sikerben meglehetősen sajátosan élt meg. Az elképzelthez hozzágyártatta a tárgyi relikviákat, az általa elképzelt "vadnyugati" fegyverekkel és ruházatban pózol a fentebb látható fotón is. Tudatosan építette a legendát, ami amúgy igen jót tett az eladásoknak. Más kérdés, hogy (mint ahogy a tehetséges hazugokban általában) benne is összekeveredett a valóság és a fikció - öreg korára kiszálazhatatlanul a saját mítoszát élte. 1908-ban, a legfontosabb regények megírása után jut el aztán Észak-Amerikába - de nemigen merészkedik a partvidéknél beljebb. Aki ennyire erősen képzel, azt valójában nem érdekli a "modellje". Milyen érdekes - a mítosz fenntartásában sokat segített, hogy amíg számos világnyelven olvasható, angolszász nyelvterületen (a modell gyanánt szolgáló világban úgymond) szinte teljesen ismeretlen. Kritikai visszhangja szinte nincs - s ami van, megsemmisítő. De gondoljunk bele - a nevével több mint kétszázmillió könyvet adtak el...


Ha volna kamasz fiam, a kezébe adnám. De mint írtam, biztosan beszélgetnénk utána egy jót, a fantáziáról, a vágyról, a magát hősnek regénybe író (mondjuk ki) gyávaságról... Az olvasás ma is megszerethető általa. De gondoljuk meg: ritka madár az író, aki egyszerre volt Albert Einstein és Adolf Hitler kedvence; nem árt elgondolkodni rajta, miért lehetett az elme nagyjainak és elmebeteg diktátoroknak is ugyanúgy szerethető...

Hozzászólások

További bejegyzések