Jack Londonról rengeteg
szemszögből érdemes beszélni - ha csak a jobbnál jobb regények és elbeszélések
sorát veszem. Beszélhetnék róla A vadon szava, Az éneklő kutya, a Martin Eden
kapcsán, s mégis - szívesebben mutatom be ezzel a kevésbé ismert munkája, az
Alkoholmámorban segítségével. Ez a könyv inkább ironikus, mintsem humoros;
inkább önélet- semmint részegségtörténet-írás, de leginkább bújtatott
társadalomrajz és korrajz, hogy ne mondjam, propaganda – mindazonáltal az
általam eddig olvasottak közül tán a legintelligensebb részegkönyv. Adomáz,
mesél, igazi kocsmaasztali-bölcselkedő módon, s az könnyen meglehet, hogy ezt
olvasva a legszentebb szent is rákívánna némi mámorra – még ha a deklarált cél
épp a lebeszélés volna is, a bújtatott cél pedig egészen más.
Érdekes a szerző viszonya könyve
pohárban lötyögő „tárgyához”. Hiszem is meg nem is ezt az iróniával alaposan
átitatott önostorozást – mert a szép ritmusosan visszatérő „ne tegyétek, ti
legények” jellegű szövegbetéteken túl az író biza jó alkoholista módjára
kérkedik az állóképességével. Ízesen adomáz az egykori nagyivászatokról. A sokak
által azóta is emlegetett” legendás berúgásokról – úgy, ahogyan azt mindenki
teszi, aki több-kevesebb rendszerességgel, de fogyaszt: elregéli a jól
mesélhető, csattanós sztorik tömegét gyermekkortól érett felnőttkorig. Ügyelve
rá, hogy első pillanattól mintegy áldozata legyen a megesett szeszeseteknek – s
ez az áldozatság akkor is szem előtt maradjon, amikor John Barleycorn (az
alkohol árpa és a kukorica nevéből képzett megszemélyesítő csúfneve) barátságát
az ifjú Jack maga keresi – amikor vele utóbb már önként paroláz.
Van is mivel kérkedni, mert ha
hihetünk Jack Londonnak, ifjúkora elfogyasztott alkoholmennyiségébe egy
vékonyabb dongájú legény többször is simán belefúlhatott volna. Számomra azért
sokkal fontosabb az alkoholizmustörténetbe belecsomagolt önéletírás, a sajátos
szeszirodalmi tükör, mert a legpontosabban meséli el, mennyire az életét írta a
szerző minden művében. Egyrészt volt mit megírnia, nem kellett kiötölnie
meséket, elég volt optikailag kicsit elcsalni a vele megesettek nézőpontját, s
máris előttünk állnak a novellák, a regények. A kalózhajó, a szövőgyár,
Klondike viszonyai, a kalandvadászatok, a csavargás, a gyári robot ugyanúgy,
ahogy Martin Eden rohamtempójú önművelése és írókarrierje. Egymás után
jutottak a könyvek az eszembe, ahogy ennek az igen hányatott sorsnak a
lépcsőfokait taglalja az Alkoholmámorban, s jutottak eszembe azok a vágy építette
optimista befejezések - a felemelkedés elképzelt rövidebb útjai a valóság igen
rögöse helyett. Másrészt a vég, amit nem lehet feledni - a birkózás a
neurózissal, az alkoholba (is) csomagolt halálvágy, az említett nagyregény,
mint sorsbeteljesítő jóslat. Egy olyan ember regénye és élete, aki végül nem
bírta tovább cipelni a saját magára rakott súlyokat; s aki (akárcsak a mi
József Attilánk) hiába szórta szélbe irodalmi segélykiáltásait.
Az a gyanúm, hogy az írónak a
könyv megjelentetése idején (a tükörbe nézés keserű momentumain túl, ahol
szembesül a maga illúziók által pozitívra hangolt írásművészetével) nem a
szesszel való nyilvános szembenézés, hanem a jól megalapozott politikai
vélemény vállalása (a nők szavazati jogának támogatása), az alig rejtett
propaganda jelenthette a legfontosabb mondanivalót. A könyve keretét adja a
választójogról szóló szavazás, azzal kezdi, és azzal fejezi be - úgymond a
szeszes sztorik férfias „mézesmadzagjának” két végét e kérdés feszíti ki. S
hallgassuk például Jack, a csavargó szavait: „Onnan
lentről megfigyelhettem e társadalom szerkezetét. Láttam, hogyan forognak a
társadalom gépezetének kerekei, és láttam, hogy a kétkezi munkát egyáltalán nem
becsülik meg úgy, mint ahogy azt a tanítók, a papok és a politikusok igyekeznek
velünk elhitetni. A szakma nélküliek tömege tehetetlen horda. De ha az ember
mesterséget tanul, akkor is kénytelen valamilyen szervezethez tartozni, hogy
foglalkozását űzhesse… sehol sem tapasztaltam, hogy valakit vagy valamit
megbecsültek, vagy tiszteletben tartottak volna. Ha a munkás megöregszik,
vagy baleset éri – kimustrált gép. Sok olyan sorsot láttam, mely minden
egyébnek nevezhető, csak éppen az élet emberhez méltó befejezésének nem”.
Csak hogy világos legyen, mennyi mindenről esik itt szó a pia mellett…
Szóval többfenekű könyv ez, mint
amit a csomagolása sugall, a harsány felröhögések mellett időnként keserítő
részletekkel. Mindezzel együtt nagyon ránk fér, érintettségtől függetlenül,
hogy a pohár mellett, avagy ahelyett kézbe vehessük Jack London könyvét John
Barleycornról. Mert (minden korba záró illúzióján túl) sajnos nemcsak az
alkohollal kapcsolatos aggályai érvényesek ma is. És mert valójában ez a könyve
is igen szórakoztató olvasmány.