Jack Kerouac: Úton

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 2 éve · Megosztás



„Mi az utad, ember? Szentek útja, bolondok útja, szivárvány útja, aranyhal útja, bármi útja.” S persze a menekülésé. Menekülés az apák nemzedéke elől, az apák elől, akiktől szökni kell, vagy akik meghaltak, vagy épp az állandó keresésükbe csomagolva kell „szökni” előlük, ahogyan Dean Moriarty teszi – persze leginkább az időbe ácsolt, szürke életük elől kell szökni, „az olyan emberek nemzedékről nemzedékre örökített keserűsége” elől, akik „soha se tették azt, amiért a lelkük sírt”. S még inkább a saját kudarcok: karrier-kudarcok, párkapcsolati zűrök, pénzgondok szürke unalma elől. El Denverbe, el Frisco-ba, el Fresno-ba, el L.A.-be, el Pittsburgh-be, el Mexikóvárosba, városokba, ahol barátok várnak. North Platte, South Platte, Cheyenne, városok, amiken át lehet menni más városok felé, ahol várnak volt és jelenlegi feleségek. Stoppal, busszal, más hazafuvarozni való autójával, lopott kocsival akár – Dallhart, Amarillo, Childress, átutazóban; várnak a cimborák, a bulik és a jazz.

Kerouacot mélységesen izgatta a jazz és a buddhizmus, a pillanattal való azonosulás e két – voltaképp rokon – lehetősége. Elkapni AZT, elkapni és nem ereszteni az időtlent. Ahogyan a szaxofonos elkapja, akit aztán követni kell, extázisban kocsmáról kocsmára. Ahogyan Jack és Dean Moriarty (valójában: Neal Cassady) elkapja valaki más kocsijának hátsó ülésén. „még soha nem mentünk együtt keletre” – sajátosan szimbolikus mondat. „…mi tudjuk, hogyan kell lelassítani az időt” mondja Dean, ott, a hátsó ülésen. Lehet, hogy a belőle áradó férfiség titka is ez, aminek bedől minden nő, akivel találkozik. Persze pont ez tartósíthatatlan, s az eredménye három feleség, s a gyomnövényként felnövő, elpotyogtatott porontyok – az egykori, tagadni való apai minta újratermelődése: az apátlanság. Amivel nem lehet szembe nézni, ami elől megint csak menekülni kell: „nem a szokásos, kelet-nyugati inga, hanem a varázslatos Dél… pajtás, ez most AZ lesz, most ELKAPJUK!” A folyton elillanó önazonosságot… Az Útonban lerakódó minta után lohol aztán az egész hippi nemzedék, járva be az utat Denvertől Mexikóig – akiket Kerouac valójában megvetett, a „spontán próza” atyja tiltakozott, amikor a „hippik atyjának” nevezték, a beatnemzedék királya így tiltakozott: „nem beatnik vagyok, hanem katolikus”.

Dean őrülete a „szent őrület”, a megérzés teljességének élménye. Az őrület, ami nélkül nem születik művészet – mondanám, de nem lenne igazam. Hiszen Dean bármennyire inspiráló, az alkotást tekintve impotens. Hiszen Jack, az író (a művész) nem „szent őrült”. Dean a hős, Jack a krónikása. Jack hallatlanul őszinte, az irodalomban oly ritkán láttatott cselekvésképtelen, lúzer mivolta a legtisztább művészi pozíció. A „hősök” cselekszenek, míg a történeteiket a lúzerek írják, ha olykor azt is el szeretnék hitetni velünk, hogy ők voltak a „hősök”. Nem utolsó sorban az Úton sikerének ez az egyik oka, hiszen akármennyire is fáj, a legtöbbünknek zsigeri szinten könnyebb Jackkel azonosulni – az ő „tanúság-pozíciójával”, a saját kételyekkel tömött, habozó csetlés-botlásával, amely hagyja megát tovasodorni Dean tornádó-személyiségének „szele” által mindenféle helyzetbe. A helyzetekbe, amelyekre Jack emlékszik – mert Dean a megérzés, a beleélés mellett másra egyre kevésbé képes, mondhatnám úgy: folyvást a regény végi szétesett, beszédképtelen állapot felé utazik.

Jack Kerouac tehát a tanú, Úton című regényében annak a tanúja, hogy valaki legalább időnként „kizuhant az időből” a maga nirvánájába. Ha e kizuhanás – mint azt annyi nemzedékkel beatnik-ek és hippik után keservesen megtanultuk – mindent magával rántó, önpusztító gesztus is, amelynek értelme alig több, mint a kényszerű konszolidációnak. Kerouac fájdalma volt, hogy a könyvét nem az új, kísérletező, „lélegzet-ritmus” alapjain álló spontán prózaként, hanem egyfajta programregényként kezelték. Azóta kijött az eredeti tekercs is (magyarul is olvasható - új fordításban) az eredeti nevekkel, kihagyott részletek nélkül. Remélem, az eredeti tekercs kiadása talán alkalmat ad arra, hogy a könyvet végre az irodalmi értékeiért becsüljék, talán lekopik róla a manifesztum-jelleg. Talán végre oda kerül, ahova annak idején a szerzője szánta: az irodalomba.

Hozzászólások

További bejegyzések