Fekete István, Tüskevár, Téli berek - meg az olvasók

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 5 éve · Megosztás



Ellentmondásos múlthoz tartozik. Bizonyos látószögből a legellentmondásosabb múlthoz. Holott hordozta a világképhez, a megtanult, megélt értékrendhez való makacs ragaszkodás erőt sugárzó gesztusait. Belekódolta a műveibe is, a politikai szelek ide-oda fújása sem íratta vele másként – hiszen valójában soha nem „politizált”, miközben makacsul ragaszkodott egy magáénak érzett, a közbeszéd szintjénél mélyebben húzódó értékrendhez. Mégis ellentmondásos, hiszen kegyetlen, a szertefújt szavak tekintetében egymást teljességgel kizáró idők szelében ugyanúgy publikált, s még ha nem is mondható, hogy megjelentetett szavaival tolt volna bármiféle szekeret, kerékkötőjévé sem vált soha. Annak a nagy, közös vonszolódásnak se, amely kiverte a szemét, elette a gyerekeit, s ha díjjal is jutalmazta – végül megette az életét.

Ellentmondásos, hiszen íróként hallatlanul szelíd, konfliktuskerülő, könnyen elérzékenyülő ember hírében állt. Holott gazdászként kemény, szigorú kézzel irányított egy igen sikeres gazdaságot Ajkán, Nirnsee Ferenc birtokán. Hegyvidéken, savas, gyenge talajon nem a „tenni, amit lehet” keserű beosztását választotta. Előre menekült: tej és sajtüzemet, szeszfőzdét nyitott, merinói juhai díjakat nyertek az Állattenyésztési Kiállításon. Gabonát nemesített a szegény talaj igényeihez. Fellendítette a birtokot – nem csoda, ha gazdatisztként komolyan számon tartották. Szelíd, konfliktuskerülő ember létére vadászott, eredményesen ráadásul – lesből és hajtva, csapázva; szenvedélyes zsákmányejtő volt, de ezt is a maga teljességében, a felelősségével együtt szemlélve. Ha elolvasod a  című regényt, az ott megrajzolt emberi „főhős”  a gazdász „mérnök úr”, ő maga. Mint ahogy a vadászt, a gazdászt is számos szövegébe tükrözte bele. A saját hétköznap hallatlanul természetesen csatornázódik nála a szövegbe – talán ezért annyira valóságszagúak a történetei.

S talán ezért barátkozott vele olyan könnyen össze az úri magyar vadász-elit, főleg annak literatúrát is művelő, műveltebb fele. Csathó Kálmán, Széchenyi Zsigmond gróf, Vertse Albert, Wass Albert – de elsősorban Kittenberger Kálmán, aki a Nimródban az író első rövidebb-hosszabb írásait közli. Hírlik, a barátok először a szépreményű gazdászt, jó kezű vadászt, szelíd, de határozott cimborát becsülték benne – de A koppányi aga testamentuma és a Zsellérek után már az írót. Mindkét mű pályamunkából (az első a Gárdonyi Irodalmi társaság, a második a Királyi Egyetemi Nyomda irodalmi pályázatának nyertese) lett országos siker. Mire megírja a Dr. Kovács István forgatókönyvét, már nem fér el az egy bőrben a két, teljes embert követelő szerep – s mivel az írást választja, de megélni még nem tudna belőle, a barátok közbenjárására jut be a Földművelési Minisztériumba. Persze utálta: a tehetséges gazdászt nem egyszer gyötörte a maga ostoba bürokratizmusával a kenyéradó hivatal. De így Pesten lehetett, a kibontakozó irodalmi karrier bűvöletében.

Nemzeti szellemiségű író – bizony, az összes következménnyel, amit ez jelent. Az értékrend, amit sugall, konzervatív. De nem rendpárti, és nem kirekesztő. A Zsellérek széles körű sikere mutatja a legjobban: az a könyv azoknak is tetszett, akikről szólt. Ha nagyon szigorúan a korából nézem: sajátos irodalmi bukfenc ez, az ügyesen elhelyezett hangsúlyé; hiszen úgy véli, a berendezkedés adott, csak az dönthető el, mennyi emberséggel kell tölteni, hogy működjön is. Ha viszont a ma teljes megosztottságából, akkor az egyik legfontosabb példa: nem az számít, milyen értékháló mentén fűzöd fel a magad tabuit, hanem az, mennyire maradsz közben empátiára képes, a másikat ember voltából fakadóan tisztelő, józan ember.

’46 után pária-sors várta, fullasztó és kegyetlen. A „munka világában” az alkalmi munka (uszályrakodás, piacolás, trógerség) éhen-halasztása, meg a gumibot. Ötvenegy őszén engedték újra állásba: a kunszentmártoni Halászmester-képzőn taníthatott. A mutatóba meghagyott keresztény lapok, a Vigília, az Új ember  közölhették is a tárcáit. (Milyen érdekes – a hitét mindvégig vállaló író így járt hasonló „irodalmi cúgos cipőben” a teljesen más gyökérzet táplálta, de hite által szintén ide kényszerülő Pilinszkyvel.) Aztán megkeresi az Ifjúsági Könyvkiadó – így láthat nyomdafestéket a Lutra és a Kele. S ez a munkakapcsolat az író élete végéig megmarad. Holott politikai értelemben továbbra sem könnyű eset: időközben apácának állt édeslánya a rendjét követve Ausztriába, a fia ötvenhatos szerepvállalása okán Kanadába emigrál. Elképzelhetjük azt a kiadót (a szerkesztőségében Kormos Istvánnal) amely tartja érte a hátát – de szerintem izgalmasabb azt az írói lelkiállapotot elképzelni ezek alapján, amelyben a Tüskevár született… mert elképesztő távlatokat nyer így az 1957-ben megjelent regény.




Tüskevár

Fekete István minden regénye időutazás. Nem a klasszikus értelemben – de például ebbe az agyonelemzett, mindenki által ismert (ismerni vélt), kötelező-voltával megutáltatott könyvbe is úgy csatornázódik, olyan természetesen a harmincas évek, beszédmódban és gesztusokban, egymás közti viszonyokban…  Ladó Gyula Lajos vezéri ősökre-büszkeségétől a legjobb barát, Bütyök félárvaságának létformáló tényeiig, a pesti értelmiségi szülők és István bácsi, a gazdász „vidéki rokon” viszonyrendszeréig az egész cselekményháló az író ifjúkorának társadalmi érintkezés-rendjére épül. Csak ezt alig is venni észre. Mert ez az időutazás valóban az író gyermek és ifjúkorába tart elsősorban. A szinte filmi élességgel megőrzött emlékek elképesztően tágas vidékére.  Ha valaki olvasta a Ballagó időt, tudja, miről beszélek – hisz ott az író a feltárás gesztusában mutatja a maga kincseit: alig hallgatva el bármit is; nem rendelve alá semmiféle történetnek az élete történéseit.

Mert a Tüskevár is „öntükör”. Tutajos az író kalandjait éli át, az első horgászat izgalmától a csónakázáson át egészen a vadászatig. Az író kalandjait, a személyiséget formáló találkozásokat. Elsősorban Matulával: aki nagybácsikból és kedves alkalmazott parádés kocsisból, egykori nyugalmazott katonatiszt-felnőtt barátból és valaha valóban élt, Kis-Balatont valóban gondozó pákászból gyúródott számunkra elhihető személlyé – pedig toposz inkább: a tanítómesteré, aki elsősorban attitűdöt, hozzáállást mutat; nem pusztán elismételhető fogásokat. A Tüskevár öntükör, de úgy, hogy István bácsi is maga az író – a sikeres, minisztériumi tisztviselőkkel az igazáért veszekedő, karakán gazdász. Mondhatni az idősebb, a „megérett” Tutajos: szintén Matula-nevelés, aki megfogadta a tanítást. Aki valóban éli az élhetőt…

Időutazás, öntükör – az értelmezés különböző szintjein. De pont az átéltségtől: egyetemes is. A benne sugallt értékrend egy adott kor nyelvén kerül elénk, egy másik korba álmodva, és korok mixtúrájának valóságszagú kalandjaival hitelesítve. Gyönyörű magyarsággal, olykor pátosszal, de soha nem lobogó zászlók és jelszavak bűvöletében. Bűn, hogy kötelező – hiszen a mai gyereknek már annyi élményi alapja sincs az azonosuláshoz, mint amennyi anno nekem. Mert szerintem ez kellene legyen a kötelezők kiválasztásának egyetlen kritériuma: kínál-e az élet a gyerekolvasónak olyan élményalapot, amire ráfekhet a könyv, hogy aztán mint a trambulinról, nagyot ugorhasson a gyereklélekkel együtt? Ahogy én tapasztaltam, a mai tizenévesnek a Tüskevár már egzotikum. Később kéne felkínálni, hiszen egyébként a maga nemében remekmű. Hallgassátok:

Aztán szótlanul leültek, és Bütyök csak később szólalt meg.
– Tutajos, neked kell elmondani…
Ladó Gyula Lajos hallgatott. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani, s amint kinézett a kora őszi verőfénybe, gyűrűzni kezdett előtte a víz, a kis szárcsák úsztak a sás mellett, lobbant a puska döreje, zuhant a madár, berregett az orsó, sikoltott a vihar, őrjöngött a jégeső, Bütyök alatt megnyílt a föld, Nancsi néni liliomolaja érzett, lobogott a tűz, felszárnyalt a hajnal, s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati, kis kezét magasra emelve, mintha a szívét tartotta volna benne.
De mögöttük mintha már hullott volna a hó, és szél zengett volna az ágak között, elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé.
„Majd elmondom” – gondolta, de amint barátjára nézett, arra gondolt, hogy az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit
megérdemel.

Téli berek

Nagyon szeretem a Tüskevárt (remélem az eddigiekből ez kiderül…), s először rettegtem elolvasni a folytatását. Féltem, hogy nem rak hozzá, hanem elvesz. Nem kellett volna… Mert Fekete István meg meri lépni benne a legnagyobbat: a hősei valóságosak maradnak. Nem a megírt regény kialakított figurái, a tovább fejlődés folytatás-kényszerében – hanem valóságos emberek, akik a tanítással valójában nem tudnak mit kezdeni. Azaz: magát a tanítást nem rakja a befogadás gesztusa életbe bennük – a téli berek szigora kell, hogy el is végezzék ezt a munkát. Tutajos indulatos kamaszsága legalább annyira valódi, mint amennyire a csetlés-botlása az volt, sőt, nekem még valódibb volt talán, hiszen pont a legjobbkor olvastam. A fiú deheroizált hős – miközben komoly téttel bíró kalandok sorát is megéli, a legnagyobb küzdelmet önmagával folytatja le. S tudomásul veszi a végén: ez egy olyan meló, amit az élete végéig nem fejez be az ember.

S hallatlanul sokat rak az egészhez, amikor meglátjuk – hősünkkel a kunyhó ablakán belesve – Matula, a „tanító” egyetlen „gyenge pillanatát” is. Higgyétek el, olyan tartalmak csordulnak itt papírra, amivel a legnagyobbjaink kísérleteznek. Azzal a mértéktartó, szelíd stílussal, ami nyitva hagyja az értelmezés határait, semmit rád nem erőszakol, ha teheti, kevesebbet mond, mint amennyit az írója valójában szeretne, de azért, hogy ne a „több”, hanem lehetőleg az „egész” értődjék bele. Nem veszélytelen vállalás, hiszen későbbi korok ezotérakrobatáinak hozzáállásához áll közel – hogy az író ne adagolja túl a pátoszt, fegyverül az iróniát csöpögteti a mondataiba… hallgassuk például Tutajost, amikor Bütyök beleegyezik, hogy az ünnepekre is a berekben maradjanak: …Jól van, Béla, nem felejtem el, és ha valami egyenesbe fogja téríteni az én rosszindulatú kitöréseimet, hát azt a te jóságodnak köszönhetem. És ha küzdök ellene, annak te vagy az oka… és ha végleg leszámolok vele, az a te érdemed… és most ne szólj semmit, mert olyan jónak érzem magam, hogy becs’szavamra sírni tudnék. A szemsarokba gyűlő meghatottságot szétmosolyogja az utolsó fél mondat – ezzel a számomra oly kedves eszközzel az író számos helyen operál…

Az egyetlen átka ennek a könyvnek, hogy valóban „folytatás” – önállóan a tartalmak töredékét sem viszik át a papírra nyomtatott betűk, tényleg a Tüskevár után illik és kell olvasni. Úgy viszont a két könyv szinte szerves egészként működik – egyetlen történetként, amely megmutatja, milyen lehetnél, kamasz ember, ha nem a sanszok és valószínűségek pragmatizmusa, hanem az emberség példája határozna benned… Mindkét könyv rávezethet a természet szeretetére – s aki nehezményezi, hogy nyúlra fogott puska dörren benne, az jól nézzen körül életünk világot kifosztó realitásaiban. Mérje fel, hogy a „természet” körülöttünk valójában kultúrtáj – az erdő is, hisz régóta nincs már európai lakott vidékeinken, csak telepített, „művelt” erdő. Hogy jelenleg az egyensúly részévé lett a vadászat, elengedhetetlen részévé – s mint a legtöbb emberi cselekedetnél, itt is a „hogyanja-mikéntje” dönt. Mi a kifosztó pozíciójából szeretjük a természetet – s Fekete István hozzáállása a témát illetően adott esetben bőven cizelláltabb, mint némelyik véres szájú állatvédőé.

Fekete Istvánnak valóban megvannak a maga korlátai – a legtöbbet maga is felmérte, például a Ballagó idő lapjain. Talán egyszer majd a helye is meglesz, a rangja – mondanám, a lekicsinylő vélemények ismeretében… addig csak azt remélem: mi, olvasók nem fordulunk el tőle. A ritka madarak közül való, akik abban a bonyolult, betegesen átpolitizált közegben, amelyben élt, értékteremtők tudtak maradni. 

Hozzászólások

További bejegyzések