„Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni”

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 2 éve · Megosztás





Kis túlzással állítható, hogy Karinthy volt az utolsó „reneszánsz ember” – kis túlzással, hiszen el nem mélyedhetett sem a számtalan, érdeklődését felkeltő tudományban, sem a technikában; a lélektanban például, vagy a repülésben. Kevesen vannak, akik annyit értettek és éreztek meg például a művészetekből, mint ő, de ahhoz túl kevés egy ember élet-ideje, hogy végére járhasson a dolgoknak, ha ennyi minden érdekli. „Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni” mondja Kosztolányi, s mennyire igaza van: a zseni rápillant a bármire, és hagyja megragadni magát a bármi lényege által. Számtalan ilyen elragadtatást rejt az életmű, amelyek aztán a legképtelenebb formában és helyen bukkantak egyszer csak elő, akár a Pesti Napló vasárnapi mellékletében hétről hétre megjelenő könnyed tárcákban is. És az már a zseni íráskészségének kétségtelen bizonyítéka, hogy a magvas gondolatok terhétől e tárcák párflekkes papírhajói mégsem süllyedtek el…

Hiszen a kor tudásának színvonalán túl nem látó – azóta természetes halállal kimúlt – okfejtéseken túl nem egy korát megelőző, meglepő felismeréssel is megajándékoz bennünket az író. Többször szóba került már a szaksajtóban, de mégis elég kevesen tudják, hogy a „social network” divatos elmélete – igen játékos formában – felmerült Karinthy egy írásában, 1929-ben. A Minden másképpen van című tárcagyűjtemény Láncszemek című írásában egy úr (az író-alterego) fogadást ajánl, „miszerint bárkit megnevezhetnek neki a Földön, legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, minden lépésben közvetlen ismeretség alapon”. Karinthy hallatlan játékossága közismert; a fejtörők, nyelvi játékok, kitalálósdik mellett azt mégis kevesen hitték volna, hogy a „kicsi a világ” effektust, amelyet Stanley Milgram kutatott és körvonalazott részletesebben 1967-ben, majd negyven évvel előbb játékból észrevette. Talán erre gondolhatott Kosztolányi? Talán ez teszi valójában a zsenit?

Köztudott, hogy Karinthy állandó pénzgondjai közepette hajszolta a munkát – gyakran vállalva olyasmit is, amihez voltaképp nem konyított. A külhoni irodalmak kincseiből válogatott műfordításait – többek közt a Micimackót is, amely a magyar címét épp Karinthy Emília, Mici után „nyerte” – rendre Emília nyersfordításaiból formálta ki, leggyakrabban elképesztő tempóban; szinte csoda, hogy ennyire ihletetten. Persze segítette ebben, hogy jól ismerte az átültetett művek irodalmi környezetét – hisz író létére kora tán legszenvedélyesebb olvasója is. Elképzelni se tudom, hogy lelt időt hajszolt életmódja mellett az olvasásra, de az irodalmi paródiáiból egy alapos, figyelmes olvasó személyisége is kirajzolódik. A meglehetősen vagabund életmód mellett hallatlan szakmai igényesség jellemezte munkáit, a mindenféle élethelyzetben, rohanvást papírra vetett vélemények, recenziók, krokik és paródiák kazlában nemigen akad helyesbítésre szoruló, mai szemmel vállalhatatlan elem – legalábbis nem lelünk ilyet, ha például kézbe vesszük az Így írtok ti külföldi prózának és drámának szentelt kötetét. A parodizáltak névsora mai szemmel nézve persze igen vegyes. Természetesen akadnak illusztris „vendégek” a listán: Dickens, Oscar Wilde, Emile Zola, Defoe; vagy a drámaírók közül Shakespeare, Ibsen, G. B. Shaw, és Pirandello. Vannak, akiket nem elsősorban az itt bemutatott „oldalukról” ismerünk ma, mint például William Somerset Maugham. Vannak a kihagyhatatlan „iparosok”, mint Arthur Conan Doyle, vagy Verne, s olyanok is, kik alaposan megkopott egykori dicsfényük árnyékában azért még a köztudatban vannak, mint például Edgar Wallace, H. G. Wells, Sinclair Lewis – de hogy kicsoda például Arcübasev, azt szerintem e gyűjtemény nélkül nemigen akarná tudni senki – holott a kor egyik zajos sikerét szállító botrányszerzője. Szanin című művét bírói határozattal vonatták vissza a kiadóval s tették ezáltal a pult alól terjedő, kívánatos tiltott gyümölccsé… A mellesleg igen hullámzó színvonalú könyv kegyetlen tükröt kap Karinthy által, kegyetlen és meglepően kevéssé „görbe” tükröt – itt alig kell tovább sarkítani az írói valőrt, hogy önmagát tegye nevetségessé...

Érdekes, ahogy a kíváncsi szemű olvasó megtalálja a paródia eszközét, ahogy az egyik irodalmi művet (akár ikont) a másik kifordítására alkalmazza. Például az Így írtok ti magyar színműveket karikírozó kötetében. Azt gondolhatnánk, hogy például Az ember tragédiája – Karinthy egyik fő „eszköze” a honi színműirodalmat illető paródiákhoz – különösen ínycsiklandozó célpontot, hogy ne mondjam, a fő célpontot jelentette az írónak. Holott valójában magát a Tragédiát csak igen áttételesen karikírozza, miközben arra használja, hogy általa a legváltozatosabb célpontok kapják meg a magukét; hogy a Madách-mű által a legplasztikusabb módon irtsa a különböző drámai – avagy egyéb – műfajok manírjait. Az emberke tragédiája a gügyögő gyermekversek, verses mesék; a Pósa Lajosok elenyhítő, „gyermekvédő” versi nyelvezete ellen szól - ahol a hősök „meghalukálnak” így, becézve. S miközben kacagtató pontossággal valósítja meg az általa karikírozott modor minden irritáló elemét, ha jól meggondoljuk, paródia-voltán túl kiváló Tragédia-átiratként is működik – s ennyiben áttételes karikatúrája magának a műnek is. Ugyanígy a Tizenhatodik szín a kávéházi irodalom és jellegzetes alakjai, a hírlapírók, a költők – ki ne ismerne a „Duhaj”-ban Adyra –, a szerkesztők és kiadók ábrázata elé tart görbe tükröt, miközben Karinthy a nyelvhasználat jellegzetességeit kíméletlenül megidézve, Ádám és Lucifer alakjával maradéktalanul „hozza” az eredeti Tragédia - megformálásában amúgy olykor tényleg igen esetlen - szövegi közegét. A Majd a Vica a teljesen üres operett-műfaj Tragédiába oltása, a szakmányban, ipari módon gyártott, revübe fulladó értelmetlenségek frappáns összefoglalása, míg Az embrió tragédiája a közönségkímélő dráma-rövidítések, az „egyfelvonásosítás” a korban hullámokban előtörő átírások fanyar kritikája. Az a gyanúm, Karinthy nagyon szerette a Tragédiát, hiszen e nélkül e mű nem szolgálhatott volna ennyiféle karikatúra vázául.

Karinthy a modor, az írói manírok összességének ellensége volt, s az irodalmi paródiáiban ezt gyilkolja a legtöbbet: a mások mindent eluraló modorát. Amikor a mű, a téma nem „teremt magának” ötlet-dús megszólalást, hanem a szerző mindent a maga jól begyakorolt rutinjába darál. Csak érintőlegesen tartozik ide, de pont ezért sértődött meg Karinthyra – a maga mimóza-természetén túl – Babits, mivel elhitte magáról, hogy neki úgymond csak stílusa van, modora nincs. Épp úgy, mint Molnár Ferenc, aki teljesen hasonló okokból haragudott meg időről időre a darabjait – azok hangos-siker volta okán ha lehet, még nagyobb visszhanggal – karikírozó szerzőnkre. A fene Karinthy által úgy bánik el Az ördög molnár Ferenc által felépített szituációs humorával, hogy mintegy megvalósítja azt: a köré szőtt darab-hús nélkül, az önmagában hallatlanul gyenge lábakon álló cselekményi csontvázat rajzolva fel – mondhatni, csak a meztelen banalitást. Volt mire sértődni – annak ellenére, hogy Molnár mellett Herczeg Ferenc, Bródy, Hunyady, vagy Szomory; mondhatni a neves kortársak mind ugyanilyen kíméletlen bánásmódban részesültek, semmivel sem kíméletesebb bánásmódban, mint a kor megélhetési-drámaírói, a Fodor-Lakatos páros például. Mégsem mondható, hogy a hangos siker mértékével egyenes arányban folyt volna ki Karinthy tollából a több vitriol – érdemes csak az Így írnátok ti Hacsek és Sajót, vagy az Első jelenet – utolsó jelenet katalógus-szerű paródiagyűjteményeit átlapozni, hogy lássuk: minden modort tollhegyre tűz, nemcsak a sikeres modort.

A „világkijavítás” hallatlan optimizmusa, a minden keserítő tapasztalat és illúzióvesztés után is megőrzött hit az író vezérlő elve volt. Hogy ezen a folyton-folyvást zajló világvizsgán annyi kihalt előddel szemben az emberiség még nem bukott meg. Azóta sok mindent másképp láthatunk – a globális folyamatok legaktívabb alakítójaként tekintünk magunkra, mint emberiségre, „aki” ezzel az aktivitással önmagát egyre nagyobb veszélybe sodorja. Érdemes elgondolkodnunk azon a hallatlanul józan hozzáálláson, amely Karinthy felfogásából következik: ha már vitán felül áll, hogy alapvetően alakítjuk magunk körül a világot, legalább alakítsuk felelősséggel és jól. Ha már része vagyunk a képletnek, ne általunk vonjon a világunkból gyököt az idő.

Hozzászólások

További bejegyzések