Van úgy, hogy évekig szemezek egy
könyvvel, amit előrelátóan elhelyezek a könyvespolcaink egy jól látható
pontján. Különösen, ha tudom, elolvasása legalább annyira munka lesz, mint
élvezet. Aztán vagy eljön a könyv napja, vagy nem. Esterházy Harmonia Caelestis-e
is így várta ki a maga idejét. Merthogy bosszantóan szeretni való könyv!
Ritkán jutok el odáig, hogy félretegyek valamit – ha kinyitom az elején, akkor
az számomra általában egyfajta szerződéssel felérő vállalás, végigszenvedem, ha
kell. És az elején szenvedtem ezzel a könyvvel. Két könyvre bontott kötetének
első fele: a Számozott mondatok az
Esterházy család életéből nekem a posztmodern regényforma állatorvosi
lovaként tartalmazza mindazt, amiért olykor nem szívesen vágok neki a szöveg
közös megalkotásának az íróval karöltve.
Először is a rafináltan egymásutánba öntött mondatok rendje egyszerre esetleges és kitalált, egyszerre tűnik a
felhalmozott kutatói háttérmunka gátlástalan ránk öntésének, és a kudarc dokumentálásának,
hogy a Család (így nagybetűvel) történetének Esterházy-stílusban való
összefoglalásába, a megértéshez szükséges távlat megteremtésébe hagyományosabb
formában beletört az írói bicska (mit tagadjam, ez volt az első benyomás). Ez főleg a második könyv, az Egy Esterházy
család vallomásai fényében feltűnő, amely ha elsősorban gondolati, belső
(idő)rendben is, de összefüggő regényszerkezetben meséli el a családtörténet
talán leghányatottabb éveit, a ’19-es első itt
vannak a kommunisták mondatától a hatvanas évekbeli keserű családi
konszolidációig. Úgy, hogy közben valóban az apa története van fókuszban,
legtöbbször hozzá mérődik az elmesélt, remekül követhető a hallott családi anekdoták,
a dokumentált részletek, naplóbejegyzések, az író gyermekkori emlékeinek
nézőpontváltó, egymást folyamatosan ellenpontozó rendszere. Az elkalandozások
közt nincs funkciótalan elem, valahol mind a (gondolati) fősodort
illusztrálja-magyarázza. Így a könyvnek jól követhető, határozott íve van, ami
az első feléből teljesen hiányzik.
Holott azon túl, hogy a néhol
valóban kazalként elénk borított száz-éveket átfogó családtörténet (melyet az
írója ráadásul kódol azzal hogy minden atyai felmenője „Édesapám” és minden női
„Édesanyám”) voltaképp lekövethetetlen a család történelmi ismerete nélkül; a
konkrét édesapára és édesanyára, az ő történetükre tömény mennyiségben
tartalmaz intim, végtelenül őszinte, néhol zavarba ejtő utalásokat, amelyekre a
második könyv többször ügyesen reflektál. Mintha a szerkezet feszesebb volta
által (avagy épp zavarba ejtő volta által) kiszortírozott elemek odarejtésére,
mégis-kimondására szolgálna az egész első kötet. És persze fénylő, remek
mondatokról van szó – mindig is az volt a véleményem az íróról, hogy a mondatok
mestere, nála a szerkezet a fejezetek szintjén, a „történetvezetés” szintjén
borul, nem véletlen, hogy a legnépszerűbb könyveiben (pl. Egy nő) ezzel nem is kísérletezett.
Számomra ezért volt kellemes meglepetés a második könyv, ahol következetes
szerkezet, történet van, ahol az író közelebb engedi szépírói énjéhez a mindig pontosan
fogalmazó közéleti publicista énjét. És ahol a korábbi művekben oly gyakran
használt sejtető beszéd, a kimondás helyett utalás is (ami a gulyáskommunizmusban
volt bevett írói eszköze; hiszen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi
beszéde a rejtett tartalmait, az utaláshálót feltárva érthető csak), háttérbe szorul, jellemzően nem
használódik. Ami nagy örömet okozott, közbevetőleg kell kifejtenem, miért.
Akármennyire is jellemzi a kort,
a Kádár-éra hangulatát, az utalásos, áthallásos írói eszközkészlet (számomra
legemlékezetesebben a Termelési
regényben) vesztő írói megoldás. Óhatatlanul a korba zárja a szöveget, a
kor ismerete (mégpedig alapos ismerete) nélkül kikódolhatatlan. Holott persze
csak annál inkább szólna a korról, hiszen annak alapjában „hazudok utalva
igazra” nyelvezetét használja, viszont így szinte csak a kortársak számára
érthető. Tapasztaltam ezt, nálamnál tízegynéhány évvel fiatalabbaknak ajánlva (később
aztán kényszeredetten magyarázva) épp az említett regényt. Az a benyomásom
támadt, hogy bizony e rendszerváltás után cseperedett nemzedéknek már
lábjegyzetelni kéne egy alig harmincéves könyvet, hogy követni legyenek képesek
annak mondanivalóját. Ami remekül jelzi, miért lesz esélytelen e könyv a
„klasszikussá” válásra. S ezen csak nehezít a posztmodern írói gesztus, hogy az
olvasó mintegy az olvasás által egészítse ki magának a könyvet, mely valóságunk
ábrázatának vázlatát kísérli csak odaskiccelni elénk (mivel megérthetősége és
leírhatósága, kvázi „egzaktsága” a valóságnak a posztmodernben nincs, ami
egyébként talán igaz is…). Az ifjabb olvasók dolgát nagyon megnehezítheti, ha
nincs mivel „kiegészíteni”, hiszen a közös alapélmények megléte olykor akár már
a kortársak számára is kérdéses. Én például vidéki gyerek lévén már a rendszerváltáskori
politikai és kulturális purparlét is mintegy „párhuzamos történelemként”
ismertem csak, az előző éra bomlásának stációi az életembe – kvázi kortársi
életembe – annak idején nem szivárogtak le, egészen az események
felgyorsulásáig. Magát a bomlást érzékeltük persze, de a dögön kinövő új ízeket
akkor jellemzően a budapesti kevesek kóstolgatták. Tehát a kortársi
együttértelmezés problematikus voltát átéltem magam is – nem véletlen, hogy a
kedvenceim sokáig nem a nagy kísérletezők, hanem pl. Gion Nándor vagy Lázár
Ervin voltak.
Visszatérve a Harmóniához: a
kezdetek intenzív bosszankodása után (majdnem letettem) azért egészen más
szájízt hagyott a végére a könyv. A végére kitisztult - hogy nem is kell ismernem a családtörténetet,
elég megéreznem az első könyv rám öntött szövegmasszájában felsejlő
attitűdöket. Hiszen a második rész alapállását határozzák meg. De így is, a
kétségtelen tisztelet mellett ott hunyorog bennem annak biztos tudata:
számtalan kaján örömmel szőtt utalása maradt rejtve előttem, mintegy zárva
maradt a szöveg-kastély szobáiból számos, így csöpp hiányérzet feszélyez,
miközben végül mégiscsak ajánlom e könyvet mindenkinek, aki nem sajnálja rá az
energiáját és idejét. Ráadásul persze hogy el kellett miatta olvasnom a Javított kiadás-t is, ugye.
Nagyon hiányzik a tudata, hogy
van. Bármennyire is mást ízleltem többször, vagy több szeretettel, igazodási
pont volt. A puszta léte. Ma van a születésnapja. Olvass el tőle egy
könyvet.
