Esterházy Péter Harmóniája - meg a hiány

Hegyi Zoltán · Közzétéve 6 napja · Megosztás




Van úgy, hogy évekig szemezek egy könyvvel, amit előrelátóan elhelyezek a könyvespolcaink egy jól látható pontján. Különösen, ha tudom, elolvasása legalább annyira munka lesz, mint élvezet. Aztán vagy eljön a könyv napja, vagy nem. Esterházy Harmonia Caelestis-e is így várta ki a maga idejét. Merthogy bosszantóan szeretni való könyv! Ritkán jutok el odáig, hogy félretegyek valamit – ha kinyitom az elején, akkor az számomra általában egyfajta szerződéssel felérő vállalás, végigszenvedem, ha kell. És az elején szenvedtem ezzel a könyvvel. Két könyvre bontott kötetének első fele: a Számozott mondatok az Esterházy család életéből nekem a posztmodern regényforma állatorvosi lovaként tartalmazza mindazt, amiért olykor nem szívesen vágok neki a szöveg közös megalkotásának az íróval karöltve.


Először is a rafináltan egymásutánba öntött mondatok rendje egyszerre esetleges és kitalált, egyszerre tűnik a felhalmozott kutatói háttérmunka gátlástalan ránk öntésének, és a kudarc dokumentálásának, hogy a Család (így nagybetűvel) történetének Esterházy-stílusban való összefoglalásába, a megértéshez szükséges távlat megteremtésébe hagyományosabb formában beletört az írói bicska (mit tagadjam, ez volt az első benyomás). Ez főleg a második könyv, az Egy Esterházy család vallomásai fényében feltűnő, amely ha elsősorban gondolati, belső (idő)rendben is, de összefüggő regényszerkezetben meséli el a családtörténet talán leghányatottabb éveit, a ’19-es első itt vannak a kommunisták mondatától a hatvanas évekbeli keserű családi konszolidációig. Úgy, hogy közben valóban az apa története van fókuszban, legtöbbször hozzá mérődik az elmesélt, remekül követhető a hallott családi anekdoták, a dokumentált részletek, naplóbejegyzések, az író gyermekkori emlékeinek nézőpontváltó, egymást folyamatosan ellenpontozó rendszere. Az elkalandozások közt nincs funkciótalan elem, valahol mind a (gondolati) fősodort illusztrálja-magyarázza. Így a könyvnek jól követhető, határozott íve van, ami az első feléből teljesen hiányzik.

 

Holott azon túl, hogy a néhol valóban kazalként elénk borított száz-éveket átfogó családtörténet (melyet az írója ráadásul kódol azzal hogy minden atyai felmenője „Édesapám” és minden női „Édesanyám”) voltaképp lekövethetetlen a család történelmi ismerete nélkül; a konkrét édesapára és édesanyára, az ő történetükre tömény mennyiségben tartalmaz intim, végtelenül őszinte, néhol zavarba ejtő utalásokat, amelyekre a második könyv többször ügyesen reflektál. Mintha a szerkezet feszesebb volta által (avagy épp zavarba ejtő volta által) kiszortírozott elemek odarejtésére, mégis-kimondására szolgálna az egész első kötet. És persze fénylő, remek mondatokról van szó – mindig is az volt a véleményem az íróról, hogy a mondatok mestere, nála a szerkezet a fejezetek szintjén, a „történetvezetés” szintjén borul, nem véletlen, hogy a legnépszerűbb könyveiben (pl. Egy nő) ezzel nem is kísérletezett. Számomra ezért volt kellemes meglepetés a második könyv, ahol következetes szerkezet, történet van, ahol az író közelebb engedi szépírói énjéhez a mindig pontosan fogalmazó közéleti publicista énjét. És ahol a korábbi művekben oly gyakran használt sejtető beszéd, a kimondás helyett utalás is (ami a gulyáskommunizmusban volt bevett írói eszköze; hiszen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi beszéde a rejtett tartalmait, az utaláshálót feltárva érthető csak), háttérbe szorul, jellemzően nem használódik. Ami nagy örömet okozott, közbevetőleg kell kifejtenem, miért.

 

Akármennyire is jellemzi a kort, a Kádár-éra hangulatát, az utalásos, áthallásos írói eszközkészlet (számomra legemlékezetesebben a Termelési regényben) vesztő írói megoldás. Óhatatlanul a korba zárja a szöveget, a kor ismerete (mégpedig alapos ismerete) nélkül kikódolhatatlan. Holott persze csak annál inkább szólna a korról, hiszen annak alapjában „hazudok utalva igazra” nyelvezetét használja, viszont így szinte csak a kortársak számára érthető. Tapasztaltam ezt, nálamnál tízegynéhány évvel fiatalabbaknak ajánlva (később aztán kényszeredetten magyarázva) épp az említett regényt. Az a benyomásom támadt, hogy bizony e rendszerváltás után cseperedett nemzedéknek már lábjegyzetelni kéne egy alig harmincéves könyvet, hogy követni legyenek képesek annak mondanivalóját. Ami remekül jelzi, miért lesz esélytelen e könyv a „klasszikussá” válásra. S ezen csak nehezít a posztmodern írói gesztus, hogy az olvasó mintegy az olvasás által egészítse ki magának a könyvet, mely valóságunk ábrázatának vázlatát kísérli csak odaskiccelni elénk (mivel megérthetősége és leírhatósága, kvázi „egzaktsága” a valóságnak a posztmodernben nincs, ami egyébként talán igaz is…). Az ifjabb olvasók dolgát nagyon megnehezítheti, ha nincs mivel „kiegészíteni”, hiszen a közös alapélmények megléte olykor akár már a kortársak számára is kérdéses. Én például vidéki gyerek lévén már a rendszerváltáskori politikai és kulturális purparlét is mintegy „párhuzamos történelemként” ismertem csak, az előző éra bomlásának stációi az életembe – kvázi kortársi életembe – annak idején nem szivárogtak le, egészen az események felgyorsulásáig. Magát a bomlást érzékeltük persze, de a dögön kinövő új ízeket akkor jellemzően a budapesti kevesek kóstolgatták. Tehát a kortársi együttértelmezés problematikus voltát átéltem magam is – nem véletlen, hogy a kedvenceim sokáig nem a nagy kísérletezők, hanem pl. Gion Nándor vagy Lázár Ervin voltak.

 

Visszatérve a Harmóniához: a kezdetek intenzív bosszankodása után (majdnem letettem) azért egészen más szájízt hagyott a végére a könyv. A végére kitisztult -  hogy nem is kell ismernem a családtörténetet, elég megéreznem az első könyv rám öntött szövegmasszájában felsejlő attitűdöket. Hiszen a második rész alapállását határozzák meg. De így is, a kétségtelen tisztelet mellett ott hunyorog bennem annak biztos tudata: számtalan kaján örömmel szőtt utalása maradt rejtve előttem, mintegy zárva maradt a szöveg-kastély szobáiból számos, így csöpp hiányérzet feszélyez, miközben végül mégiscsak ajánlom e könyvet mindenkinek, aki nem sajnálja rá az energiáját és idejét. Ráadásul persze hogy el kellett miatta olvasnom a Javított kiadás-t is, ugye.

 

Nagyon hiányzik a tudata, hogy van. Bármennyire is mást ízleltem többször, vagy több szeretettel, igazodási pont volt. A puszta léte. Ma van a születésnapja. Olvass el tőle egy könyvet.

Hozzászólások

További bejegyzések