Erich Maria Remarque - a béke híve háborúban

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 2 éve · Megosztás



"Senkinek nem jelent a föld olyan sokat, mint a katonának. Ha hosszan, hevesen odatapad hozzá, ha arcával, tagjaival belevájja magát a pergőtűz halálfélelmében, akkor egyetlen barátja, testvére, anyja: a föld. Félelmét és kiáltásait belenyögi hallgatásába és biztonságába." (Nyugaton a helyzet változatlan)


"...mennyi szenvedés fér el két olyan kis helyen, amit egy ujjával eltakarhat az ember: két szemben." (Nyugaton a helyzet változatlan)


"Látod, ha egy kutyát krumplievésre kapatsz, aztán egy darab húst adsz oda neki, mégiscsak utánakap, mert ilyen a természete. Ha az embernek adsz egy darabka hatalmat, ugyanez történik: utánakap. Magától megy ez, mert az ember magában véve elsősorban vadállat, s tán csak atán kenődik rá valami tisztesség, mint a zsír a csomagolópapírra." (Nyugaton a helyzet változatlan)


"Ez a könyv nem vád és vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított – elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték." (Nyugaton a helyzet változatlan)


"Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon… szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk…" (A Diadalív árnyékában)


"Egy nőt imádni kell vagy elhagyni. Középút nincs." (A Diadalív árnyékában)


"Élni annyi, mint másokat felélni. Valamennyien egymást faljuk. Ha néha megcsillan valahol egy kevéske jóság lehetősége… ne tagadjuk meg magunktól. Erőt ad a nehéz időkre." (A Diadalív árnyékában)


"Emlékezetünk nem elefántcsont ereklyetartó egy pormentes múzeumban, hanem állat, amely él és zabál és emészt. Önmagát falja fel, mint a mondabeli főnix, hogy tovább élhessünk és ne pusztuljunk el miatta." (Éjszaka Lisszabonban)


"A gyűlölet sav, amely felemészti a lelket, teljesen mindegy, hogy az ember maga gyűlöl, vagy őt gyűlölik." (Éjszaka Lisszabonban)


"Fura dolog ez a testi fölénnyel. A legprimitívebb valami a világon, semmi köze a bátorsághoz és a férfiassághoz. Egy nyomorék is megsemmisíthet bárkit, ha revolver van a kezében. Kilók és izmok dolga csupán, semmi több – és az ember mégis megalázva érzi magát, ha szembekerül a brutalitással. Mindenki tudja, hogy az igazi bátorság valahol másutt kezdődik, és hogy a kihívó izomköteg ott valószínűleg szánalmasan csődöt mondana – és mégis suta magyarázatokat meg felesleges kifogásokat keresünk, és szánalmasan érezzük magunkat, ha nem vagyunk hajlandók nyomorékká veretni magunkat. Vagy ön nem így gondolja?..." (Éjszaka Lisszabonban)


"Különös, az ember mennyire kezdi érteni a többieket, amikor maga is a béka segge alá kerül." (Szerelem és halál órája)


"Súlyos beteg a katona, aki nem vesz észre egy nyitott borpincét." (Szerelem és halál órája)


"– Te nem félsz? 

– Én már minden lehetséges félelmet átéltem. Nincs hely bennem új félelmek számára. 
– Bennem még van – mondta Graeber. – Ha az ember szeret valakit, sokféle új félelem fogja el, melyről korábban sohasem tudott. 
Elisabeth odafordult hozzá. Nevetett. Graeber ránézett és bólintott. 
– Nem felejtettem el, amit tegnapelőtt mondtam. Vajon az embernek okvetlenül félnie kell ahhoz, hogy megtudja: szeret-e valakit?" (Szerelem és halál órája)

"Be kellett ismernem, hogy senki nem használ annyi eredeti és kifejező képet, mint a szitkozódó ember. Milyen egyhangúak a szerelmes szavak – és ezzel szemben milyen változatos a szitkok skálája!" (Három bajtárs)

"Ami jó, azt sosem kell visszautasítani. Még akkor sem, ha az ember nem tudja, miért kapja." (Három bajtárs)

"Hirtelen megfordultam. Erre összeütköztem egy kövér, alacsony emberrel. 
– A kutyafáját! – dühöngtem. 
– Nyissa ki jobban a szemét, maga holdkóros égimeszelő! – vakkantotta a kövér. 
Rámeredtem. 
– Még nem látott embert, mi? – csaholt rám ismét. 
Kapóra jött nekem. 
– Embert már igen – válaszoltam –, de sétára indult söröshordót még soha. 
A kis kövér szempillantásnyi szünetet sem tartott. Egyből lehorgonyzott, és felfújta magát. 
– Hát tudja, mit? – sziszegte. – Jelentkezzék az állatkertben. Mert egy álmodozó kengurunak semmi keresnivalója az utcán. 
Most vettem csak észre, hogy a szitkozódás egyik kiváló mesterével akadtam össze. Levertség ide vagy oda, itt a becsületemet kell megvédenem. 
– Ballagj csak tovább, gyöngeelméjű koraszülött! – mondottam, és áldásra emeltem a jobb kezemet. 
De nem követte a tanácsomat. 
– Töltesd fel cementtel az agyadat, ráncos képű bőgőmajom! 
Én egy dekadens lúdtalppal tiszteltem meg, és kaptam cserében egy vedlő kakadut. Mire munka nélküli hullamosónak neveztem. Erre már némi tisztelettel jegyezte meg rólam, hogy rákbeteg szarvasmarha vagyok. Véget akartam vetni az ügynek, és két lábon járó beefsteak-temetőnek tituláltam. Fölragyogott az arca. 
– Beefsteak-temető? Nem rossz! – mondta. – Ezt még nem hallottam. Beiktatom a műsoromba! Hát akkor… 
Barátságosan meglengette a kalapját, és a kölcsönös tisztelet jegyében váltunk el egymástól." (Három bajtárs)


Hozzászólások

További bejegyzések