Enki Bilal: Párizsi Randevú (Harmadik felvonás)

<div class="post-body entry-content" id="post-body-3373547483451175653" itemprop="articleBody">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://4.bp.blogspot.com/-fEX5SEJMwPI/WQWxWMFYC9I/AAAAAAAAIzU/viy1el7S…; imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="400" src="https://4.bp.blogspot.com/-fEX5SEJMwPI/WQWxWMFYC9I/AAAAAAAAIzU/viy1el7S…; width="286"></a></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
Ami egy teljesen jól követhető
gondolatmenet mentén varrt cyberpunk történetnek tűnt az első kötetben és ami a
második kötetben teljesen váratlan fordulatot vett egy emberiség múltját
átfogalmazó rejtély feltárásával, az a Párizsi randevúban szinte teljesen
szétesni látszik az önmagát is lebontó Művészet jegyében.
Sűrítetthalál-kitörés, meg Brutális Csend… Holeraw művészetéhez mérve minden
Art Brut híg lötty, szódás laza koktél. A három egykori szarajevói árva
elveszteni látszik egymás nyomát. Nike átéli Holeraw gyilkos búcsúját
Warhole-önmagától – orgyilkosság megint, a visszatérő elem, a szervező erő;
ezúttal (ahogy egyébként e bolygó minden mitológiájában szokásos) egy
„istenfiú” lövi szét az „atya” egyébként is foszladozó fejét… <br>
Hogy aztán Nike (maga?) is
áldozatul essen a „művész” egy újabb indulatkitörésének. Az ál-Nike December
32-i megmagyarázhatatlan eltűnése óta Leyla rémálmokban látja szerelmét egy
ismeretlen sivatag vörös homokján heverni – de ez a rémálom is egy implant, egy
beültetett szkenner gonosz tréfája… s ez a tréfa a lányt újfent az űrbe
kényszeríti. Amir és Szása a szabad csempészet kitérője után Branko Blitva
ökomenikus focicsapatánál köt ki, Amir mint harmadik számú férfi cserekapus,
Szása mint testőr – a Multiconfessional Mixte Danube Ironfly FC
alkalmazottaiként utazva egy kiselejtezett repülő izraeli anyahajó fedélzetén.
A klub ugyanis kihívta az összes OO (Ortodox Osztályú) európai klubcsapatot az
Európai Vallásközi Bajnokságban.<br>
Itt már tényleg figyelni kell, és
egészséges távolsággal kezelni a ki-kicsodát. Az orgyilkos momentum egyre
nyilvánvalóbb összekötő kapocs a Sasfészekben őrzött lelet, az ősi áldozat és a
három szarajevói árva közt, akiknek a szüleivel egykor szintén orvlövészek
végeztek (Amir lövész apja saját magával – egy távolról saját magára leadott
öngyilkos lövéssel, bármit jelentsen is ez). Warhole az igazi (igazi?) Nike
testére nőtt parazitaként menekül (menekül?) Holeraw-önmaga elől – Nike-ot
használva „élő szimatként”, hogy a többiek nyomára akadjon. Leylát kétszer is
elrabolják, valójában egyszer sem bánja. Amir pedig egyre nagyobb aggodalommal
figyeli Szása megváltozását - az Obscurantis Order által (Holeraw által)
elindított, úgy látszik megállíthatatlan folyamatot Branko hajóján - a szerb
férfi hajóján, aki egykor, a háborúban a bosnyákokkal tartott. Itt tényleg
figyelni kell, pedig a kötet végéig széttartó történetben mintha nem volna meg
a találkozás lehetősége, sem a találkozás vágyáról való lemondás lehetősége,
egyéb rabságokról (randevúkról) nem is beszélve.<br>
Ezek az egymást kergető, egymás
után szaglászó körök nyitják Bilal látomását világgá. Ahol logikus, hogy a
focirajongás a fanatikusok terepe – tehát a fundamentalizálódó világban a
vallási fanatikusoké. Ahol viszont értelemszerűen kénytelen rejtőzni az a
tudomány e fanatizmus elől, amely képes elutazni a Marsra. Ahol a
túlfinomultság kellő tálalással a tömeggyilkosságot is képes művészetnek
tekinteni, happeningnek, ahol a test átformálása immár nem ismer határt –
pontos, csattanós pofon ez minden hatást feszegető fluxus, performansz, koncept
és body art babaarcán: ilyen, amikor tényleg nem ismer határt a művész. Ahol
egymás mellett, közös erővel vonja kérdőre a kétféle vallási fanatizmus a
szkepszist, csak azt látva: hitetlen, a gesztusban rejlő egyéb ellentmondásokat
nem. S ahol az életünk valóban egy szállodai szobában megejtett, egész falas
képernyőn lebonyolított kukkolásra hasonlít, ahol a saját egyik lehetséges, lenyűgöző
életünket figyeljük.<br>
Van egy felfogás, nem tudom
mennyire helyes: mindig a vége dönti el, hogy mennyit ér a történetünk. Ott
ér-e véget, ahol minden kérdés nyitott, vagy ott ér véget, ahol nincs több
kérdés. Ne feledjük el, a legnagyobb hazugság, ha hisszük, ott ér véget: a
válaszokban. Hiszen miféle nagyképű, hamis vég az, ami nem kezdet? Itt a végtelenben pörgő porgolyón... Hiszen még
mindig nem tudjuk, voltaképp ki az, aki a némán feltett kérdésekre válaszol.</div></div>