Mit kezd az olvasó a happy
enddel? Valahol tényleg mulatságos, hogy a legtöbb történetünket úgy hagyjuk
el: azzal a jó érzéssel, hogy most már minden rendben lesz, megtörténtek a nagy
egymásra találások, az akadályok elhárultak, a történetnek jó a vége. Igen
kevés mesénk néz szembe a boldog vég utáni kiüresedéssel. Igen kevés mesénk
érzi úgy, mindent nyitva hagyva igazabb.
Enki Bilal is nekünk adja ezt a
befejezést, ahogy a bábok, a három összefonódó sorsú ember végre találkozik és
teljes egészében egymásra ismer. Nike, az emlékezet, Leyla, a lehetőség, és
Amir. Az emlékezet és a lehetőség megfürdik egymásban, több szinten és több
síkon – de a legfontosabb Amir hozzáállása a kettőshöz, és
Warhole/Holeraw/Rawhloe ajándékaihoz. Amir a test emlékezete, a régi reflexeké.
Az egykori harcos és reformáltfoci-kapus az, akinek el kell kapnia hármójuk
sorsát. Milyen érdekes, e nélkül Nike és Leyla kettősének kiteljesedése sem
lehet stabil – legfeljebb a hasonmásaikban, a Marson.
Az alkotó nagyon sok rétegben
játszik visszatérő szimbólumaival – voltaképp a mi kisszerű-nagyszerű jelképeinkkel. A hasonmások úgy teljesedhetnek ki, hogy Nike hasonmása csonka.
A hármas által taníthatóságunkról meggyőzött ősi entitás, „isten”, a soknevű
anagramma mindig mindent egy lapra tesz fel, mert csak így nyerhet. A játékai
önismereti játékok, valójában általunk érti meg önmagát. Az egykori
orgyilkosság túlélője az orgyilkosságok emberi túlélői által érti meg önmagát.
Mi mindig megöltük az isteneinket – avagy legalábbis a képzeteinket róluk. Az
istenfiak a meséinkben mindig megölték az istenatyákat – Zeusztól Odinig. És az
emberek a teljes ismeretlen „egyetlenéig” mindig megölték az isteneiket, hogy
aztán máshol keressenek és találjanak pótapákat. Például a szikár és névtelen
ismeretben – a tudásban és rendszerben, az anyagban, amelynek az értelem csak
puszta rendszerhibája.
A negyedik részben Nike és Leyla
teremti a világot, amiben Amir a főszereplő; aki pótapára lel Branko Blitva, a Multiconfessional
Mixte Danube Ironfly FC focicsapat menedzser-tulajdonosa személyében, de aki
csaknem elveszíti mindazt, amit megtalálhat – aki addig áll vesztésre, amíg le
nem küzdi az ősi reflexeket. Amíg le nem mond a bosszúról. Bilal világának
kisistene az ő reakcióit követve alakul végképp egyfajta emberiség-mentorrá az
ítélet művészien kifinomult, sújtó ökléből. Rengeteg szépséget rejtő gondolat –
meglehetősen morbid pontossággal képre álmodva. Ha nem lenne teljesen őrült a
párhuzam, ezt mondanám: Nike és Leyla (Rawhloe bábáskodása mellett) teremtett
világának Amir egy személyben a Káinja és Ábele.
Érdekes látni, ahogy a szemünk
láttára bomlik fel a happy end. Leginkább azért, hogy ne legyen vége. Hogy
nyitott lehessen a vége. Ne álljon meg négynél, lehessen öt, hat, hét… hogy az
ígért találkozásra mindig többen érkezhessenek mint ahány teríték az asztalra
kerül. Persze nem kevés keserűséggel elegy ez a nyitott vég – mindenkinek sokba
került. Hiszen miközben Enki Bilal egyfelől látja, és velünk is láttatja,
hogyan kellene felszámolnunk magunkban az apák bűneit, kilépve a bosszú által
vezérelt orgyilkosságok ördögi köréből, másfelől a békénkre és a vele járó
óhatatlan sokasodásunkra nem talál más kiutat, mint a jó öreg expanziót: ha
telelaktuk a Földet, irány a Mars, irány a naprendszer teljese - petézzük teli
legyekként az életünkkel és a dilemmáinkkal a világegyetemet.
Mit kezd az olvasó a happy
enddel? Ha teheti, továbblapoz. Mert az igazán izgalmas történetek mindig ott
kezdődnek, ahol véget értek az elmesélhető kalandok.
