…szóval annak idején nagyon
vártam
A szörny ébredése után a második felvonást, nagyon kíváncsi
voltam, még milyen szövevényt kínál fel az alkotó, aki a nyitó történet végén
gyakorlatilag felszámolta az első kötet összes alapozó konfliktusforrását. Vagy
talán nem mindet… Hiszen Warhole egyik felrobbanása előtt sem titkolta el:
félszintetikus hasonmás. S láss csodát, Nike Hatzfeld igen érdekes körülmények
közt kap meghívót a zseniális feltörekvő művész, Jefferson Holeraw privát
happeningjére: egy ártalmatlan mini atombomba robban az orra előtt, eltalálva
és felsebezve az orrnyergét (így jár, aki mindenbe beleüti az orrát…) – s
Nike-nak nem tűnik fel az igen egyszerű anagramma…
Szeretem Bilal elnevezéseit, hogy
a Sasfészek, a titokzatos rejtekhely, amit a vallási fanatikusok el akartak
pusztítani, komplementer beszélő név. Hogy Leyla, és minden „pozitív hős” e
titokzatos rejtekhely körül ugyanúgy a sötétben tapogatózik, ahogy a képregény
figyelmet mégis megőrző oldalain maga az olvasó. Hogy Amir az „árnyékvilág
egészének” érdeklődése ellenére is kizárólag Szására, a szerelmére képes
figyelni – csak őt mentené, aki félig átesett azon az átalakuláson a vallási
fanatikusok táborában; azon a légypete-rakta átalakuláson, amitől Amirt megóvták
zseniális reflexei.
Szeretem hogy a mindent mozgató
akarat, amely hőseinkkel sem játszik kíméletesebben, mint bárki mással, nem
válik antipatikussá, sőt – öntörvényűségébe burkolt önzésében kifejezetten
érdekes. Szeretem, ahogy minden fontos szereplő a csapdájába sétál, mintegy
baljós végzetekbe; hogy senki nincs védve a játékai elől. Szeretem Bilal
főgonoszát, mert ha már muszáj egy történetbe ilyen, akkor ilyen legyen:
ennyire kiszámíthatatlan, zavaros és zseniális – hogy csak önmagára
jelenthessen veszélyt. Ennek a szereplőnek a második kötetre különös súlya lesz,
holott egy fikarcnyit sem jutottunk közelebb hozzá, hogy ki ő, mik a
motivációi, mit miért tesz. Szeretem, ha egy világokat megmozgató történet
(amely voltaképp tényleg a kötődéseinkről és azok hiányáról szól) ennyire
nehezen engedi „belátni” magát.
Az „istenszag”, amit az előző
bejegyzésben emlegettem, ebben a kötetben csak nő – bár tény: Warhole új,
művész-alakja deklaráltan csak istent játszik, hallatlanul emberi módon. A
mindenkiben felébresztett gyilkos ösztön vérfoltjai a fehérre festett terekben,
mint kihajtogatható isten-aláírás, de a világra bocsátott dögvész felhője, mint
konceptuális művészeti alkotás (azaz a valóságos mélységű emberiség-tükör –
hogy lássuk végre kik is vagyunk) is a leggyerekesebb „megtehetem, veletek ezt
is megtehetem” felszabadult gátlástalanságával üzen. Ahogy egy „isten” voltára
ráébredő ember cselekedne – hiszen az ilyen gátlástalanságnak jellemzően csak
akkor van értelme, ha a megélt gátlást felszámolva kitör. Ez egy nagyképű
kisistenke, aki végül (ahogy minden mitológia istenfiai) kinyírja az „apját”.
Szeretem, ahogy a teljes történet
ismeretében felfedezem Bilal spoilereit. A borítóra megrajzolt alakokba rejtett
többletinformációkat, mert nem mindegy, ki hova néz, s hányan néz hova… azt a
játékot, ahogy már az első kötetbe is belerejt válaszokat az itt feltett kérdésekre.
A legfontosabb rejtélyek egyikére itt teljes körű választ kapunk: a Sasfészek rejtélye feltárul a
néző előtt. Hogy aztán újabb rejtélyeket szüljön ez a feltárás, amikor elkövetkezik December
32. napja… Bilal története az azóta elmesélt számos történetnek szolgáltatott
így vagy úgy mintát, mégis, bizonyos momentumai így tudnak a meglepetés
erejével hatni.
Érdemes végül felidézni a mottót.
Egy német kérdezi Picassótól Guernica előtt: Ez a maga műve? Nem. A
maguké… Enki Bilal a mi felelősségünket kutatja ebben az extrém, rajzolt
jövőmesében, bár olykor elfog a gyanú: lehet hogy mentséget keres. Mentséget a
menthetetlenül önpusztításba rohanó emberiségnek.
