Elfújta a szél...

Hegyi Zoltán · Közzétéve 3 hete · Megosztás




„Minden megváltozott benne, csak a Tara iránti érzése maradt a régi. Ha fáradtan, elcsigázottan jött haza a földekről, és meglátta messziről a fehér házat, még mindig feldobogott a szíve az örömtől. És ha kinézett az ablakán, boldog önfeledtséggel gyönyörködött egy-egy pillanatra a zöld legelőkben, a vörös földhullámokban, a folyóparti bozót sűrűjében.
Tara összetaposott, szétdúlt földje volt mindaz, ami a számára megmaradt, most hogy az anyját és Ashleyt elvesztette, most, hogy az apja agya elborult, most, hogy pénz, rabszolga, biztonság, vagyon, minden eltűnt az életéből. És mintha valami más világban történt volna, emlékezett az apjával való beszélgetésre a földről. Csodálkozott, hogyan lehetett valaha olyan tudatlan, olyan gyermekes, hogy ne értse meg, amit az apja mondott.
- … akiben egy csöppnyi ír vér van, az úgy szereti a földet, amelyen él, mint az anyját, Ez az egyedüli, ami örökké tartó, amiért érdemes dolgozni, harcolni, meghalni.
Igen. Taráért érdemes harcolni. És egyszerűen, ellenvetés nélkül elfogadta és állta harcot. Senki el nem veszi tőle Tarát. Senki nem fogja rákényszeríteni, hogy ő és az övéi alamizsnán éljenek. Megtartja Tarát, még ha beletörik is mindnyájuk dereka.”


Nehéz objektíven megítélni ezt a könyvet. Nem is csupán a saját kamaszkori emlékeim miatt, hanem mert a regény jelenkori befogadására igencsak rányomja bélyegét egyfelől a ma már ezer ponton lebutítottnak és túlságosan romantizáltnak tűnő adaptáció, másfelől az a polémia, ami Mitchell sok tekintetben hazug rabszolgaság-ábrázolását és hamis Dél-nosztalgiáját övezi. Valahol irigylem sok-sok évvel ezelőtti önmagam, aki még ezen háttérinformációk nélkül, korlátozott tudással az amerikai polgárháborúról (hisz tizenkettő voltam, ugyan mit tanítanak általános hatodikban a rabszolgaságról meg Észak-Dél háborújáról?), nyitott szívvel és csillogó szemmel olvasta. Ma már lehetetlen elvonatkoztatni a történelmi tényektől – ugyanakkor épp e tények ellentmondásossága miatt nem gondolom, hogy Mitchellt okvetlen keresztre kéne feszíteni. Mert az írónőre dobott kövek mögül általában épp azok az árnyalatok hiányoznak, melyeket rajta is számon kérnek. Mert a déli ültetvényesek rabszolgáikhoz való viszonyának hazug ábrázolását és a jenkik befeketítését számon kérők épp azt felejtik el rendre, hogy a háborút csak a mesékben vívták a rabszolgák felszabadításáért, valójában pusztán gazdasági érdekek álltak mögötte; hogy a jenkik épp úgy nem vették emberszámba a feketéket, mint déli kizsákmányolóik; hogy a perspektíva nélküli felszabadítás után milliók lettek magukra hagyva az út szélén és kényszerültek egyik rabságból a másikba. Baromi nehéz ügy ez, és olvasás közben sokszor vitáztam önmagammal azt illetően, lehet-e Mitchellt úgy olvasni, hogy elvonatkoztatunk a történelmi hazugságaitól / szépítéseitől, de végül úgy döntöttem, lehessen. Mert a regénynek számos olyan értéke van, amiért megéri.

Az például biztos, hogy tizenévesen semmit nem értettem Scarlett O’Hara, a Dél ünnepelt szépsége átalakulásából, ami ennek a majd’ ezerkétszáz oldalnak az igazi tartalmát adja. Történelmi tabló? Igen, a legszebb, legártatlanabb, legnosztalgikusabb fajtából. Romantikus regény? Igen, az a fajta, ahol a hős és a hősnő számos megpróbáltatás után végre egymás karjaiban köthetnének ki, de persze elszúrják, mert közben az egyik folyvást más után sápítozik, a másik meg túl büszke ahhoz, hogy bevallja érzéseit. Ez a felszín. Azonban ennél sokkal fontosabb - és Mitchell írói tehetségének valódi letéteménye - az az út, amin ez a végletekig kényeztetett, széltől is óvott fruska végigmegy, mire Észak-Georgia hercegnőjéből, kinek lábai előtt hever a fél állam összes férfiszíve, kemény, keserű, céltudatos, számos vihartól tépett felnőtt nő lesz.

Scarlett tizenhat éves, amikor először találkozunk vele, ahogy Tara verandáján üldögél imádóitól körülvéve, azokban a vészterhes napokban, amikor egész világa feje tetejére áll. A folytatás ismert: élete első csalódása, a nagy szerelem, Ashley visszautasítása, röpülő vázák és dacházasság, korai özvegység és a háborús Atlanta sürgés-forgása, ahol egy fiatal gyászoló özvegyet (kinek a kor szokásai szerint három év kellene, hogy rövidebbre vághassa fátylát) csak egy közismert szélhámos szabadíthat ki a társadalmi skatulyából. Az írónő hatalmas lendülettel és mély emberismerettel száguld velünk Scarlett első házasságától a háború poklába – a fiatal lány első elmerüléséig a valós kétségbeesésbe és az első próbáig, amiből megerősödve jön felszínre. A romantikus hacacáré mellett könnyen elvész (főleg ha a filmet tekintjük sorvezetőnknek) az ikonikus jelenet, amikor Scarlett Tarára hazaérve megesküszik, hogy őt ugyan meg nem törik, földjét el nem veszik, szeretteit nem éheztetik ki. Pedig minden, minden ott dől el. Azon az estén, amikor a naiv kislányból, akinek mindig akadt valaki, aki teljesítette szeszélyeit, felnőtt lesz, aki kénytelen maga gondoskodni a rá maradtakról. Aki az égő Atlantából menekül el egy haldoklóval és egy újszülöttel anyja szoknyája mellé, de mire odaér, csak egy ravatalt és egy őrült apát talál.

Könnyű utálni Scarlettet. Elkényeztetett liba, aki sosem tudott mit kezdeni az érzelmekkel, ideákkal, magasztos eszmékkel. Aki sosem akart jó lenni, hisz tudta: bármit tesz, így is, úgy is imádják. Akit egy kedélyes ír iszákos akart titkon fiúnak nevelni – csoda, hogy nem hódolt be anyja törekvéseinek, hogy finom úrinővé váljon? Miért kéne utálnunk egy tizenéves kislányt, akit pihepárnák és selyemcipellők közé szántak, majd bedobták egy gladiátorarénába, hogy boldoguljon, ahogy tud – és ő boldogult? Mit vessünk a szemére? Hogy nem olyan kifinomult, mint az életképtelen Melly, akit ő mentett meg? Hogy nem olyan finnyás, mint húgai, akik nélküle éhen haltak volna? Hogy nem olyan határozatlan, mint amit a kor megkívánt egy nőtől? Hogy nem fekszik le csendben meghalni a romokra, hanem feláll és kiabál, harcol? Hogy inkább gyilkol, mint hogy őt gyilkolják? Scarlett legnagyobb bűne sokak szemében az, amit második férje, Frank fogalmaz meg a regényben: hogy elvesztette a nőiességét. Hiába volt rózsaszín az arca most is, hiába lett gödrös az álla, ha nevetett, a beszéde, a viselkedése férfiasabb volt, mint az övé. Határozottan, kurtán megmondta a véleményét, és mindig pontosan tudta, mit akar. Nem olyan kerülő utakon érvényesítette az akaratát, mint ahogy a nők azt általában.

Ironikus módon mások épp azt vetik Mitchell szemére, hogy Scarlett kihasználja a nőiségét hogy lépre csalja a férfiakat, hogy nem  eléggé feminista hősnő – komolyan, mintha lenne bármi értelme huszonegyedik századi értékeket és gendertudatosságot számon kérni egy kilencven éves könyvön, ami a tizenkilencedik század derekán játszódik. Hogy képes lenne eladni magát hogy megmentse Tarát? Hogy aztán pénzért megy férjhez valakihez, akit nem szeret, ugyanezen okból? Hát mégis mi a fészkes fenét tehetett volna? Az ezenyolcszázhatvanas években vagyunk, amikor egy nőnek pénz nélkül valóban két választása lehetett: vagy egy rokon megszánja, vagy a testét bocsátja áruba. Eszemben sincs úgy csinálni, mintha Scarlett nem lenne egy buta liba, vagy korai feminista ikont faragni belőle, de tény: az adott körülmények közt, neveltetésével, hátterével, társadalmi közege ráerőszakolt korlátai közepette amit véghez visz, az a lehető legtöbb. Talpon marad. Túlnő a férjén. Újjáépíti önmagát a romokon. Ki is veti magából az úgynevezett jó társaság…

Hogy én mennyire utálom ezt a képmutató, nosztalgiába fulladó, életképtelen déli világot… Az összes nosztalgiájával, saját paródiájukká váló társadalmi előírásaival, kicsinyes játszmáival, hazug édelgéseivel. Miközben gyönyörű. Minden leírása, minden könnyfakasztó nosztalgikus elmélkedése, minden visszatekintés az aranyfényben fürdő tarai szép napokra pont azokat a húrokat pengeti, melyek velem is kézbe vétették újra ezt a giccstömeget. Még jó, hogy amikor már épp belefulladnánk a vattacukorba, jön Rhett Butler, és egy jól irányzott szarkasztikus megjegyzéssel megkeseríti a rózsaszín trutymót. Mitchell valójában pokolian ügyes: ennek a jócskán túlírt, giccses múltidézéstől háborús horroron át modern kapcsolati dinamikákat előrevetítő játszmázásig mindent magába olvasztó regénynek minden mondata patikamérlegen kimért hatáskeltés. Elképesztő mesterségbeli tudással megírt, a közönség minden igényét tökéletesen kiszolgáló bestseller. Lehet utálni, lehet megvetni, lehet kárhoztatni, de tény: még ma is hat. És bár olvastam az elmúlt tizenöt évben sok tucat jobb, fontosabb, okosabb könyvet, melyekkel sosem helyezném egy polcra, nem vagyok hajlandó megtagadni, mint egykori kedvencet, amin valójában most is elég jól tudok szórakozni.

Hozzászólások