Olvasom, hogy 175 évvel ezelőtt, 1843 december 19-én jelent meg először Charles Dickens Karácsonyi éneke. Öreg és avítt szöveg lehetne – s ha elmesélem ifjú kortársamnak, meg is kapom ezt a minősítést: öreg és avítt történet ez, naiv, romantikus mese karácsony szellemeivel, meghatódó-megtérő vén bűnössel. Illúziók – lökné vissza a könyvet az ifjú kortárs, aki (ha tudná, ezzel mennyit veszít) már kinőtt a gyerekmesékből. Ez egy ilyen kor: azt hiszi magáról, hogy felnőtt. Pedig csak másképp felületes. Épp a patakvérről, meg a lapra ágaskodó aberrációról hiszi azt, hogy valóságot hitelesít. Hogy nem ugyanolyan fogások, mesterkélt felnőttmesék bravúrjai egyfelől, mint a szellemek akkor, régen; másfelől nem is néz vele szembe, ha valóban mélyen megélt fordulópontok (az adott korba ágyazott alkotó által írásba rögzített) nyomai, mint ahogy Dickens műve is az – a maga módján. Persze építik a kortárs alkotta előítéleteket a pontatlan, édelgő, túlfinomított, vagy akár burleszkbe fordított feldolgozások is – már a tény, hogy hányszor, hányféleképpen és kik dolgozták fel, jelzi: szinte nincs maradéktalan filmes adaptációja.
Holott csak az első oldalakra kéne pillantani – hogyan jellemzi az író hősét, Ebenezer Scrooge-t.
A lényéből áradó hidegség megfagyasztotta arcvonásait, barázdákat szántott bőrébe, kivörösítette szemhéjait és kékre festette keskeny száját, amit ha szóra nyitott, nyekergő, visszataszító hang hagyta el ajkát. Haja, szemöldöke és borostás álla is fagyos-deres volt. Ezt a fagyos klímát mindenüvé magával vitte. Kutya-hideg áradt szét boltjában és a karácsonyeste sem volt képes őt magát és környezetét egy fokkal sem felmelegíteni. Hőség és fagy hidegen hagyták. A kánikula sem tudta felhevíteni, a zimankó se vacogtatta meg. Nem volt szélvihar, ami fagyosabb lett volna, s a szakadatlanul zuhogó eső sem volt kérlelhetetlenebb nála. Jégverés, égiháború, zúzmara, dér, hóvihar, mintha csak jelzői lettek volna fanyar egyéniségének. Az elemek megnyilvánulásai közül legfeljebb a jótékony tavaszi esővel nem lehetett őt vonatkozásba hozni, hiszen Scrooge bármi volt inkább, mint jótékony. Magános sétáin senki sem állította meg, senki sem mondta: - Hogy van, kedves Scrooge? Nem látogatna meg egyszer? - Még a koldusok is messze elkerülték és nem akadt gyermek, aki megkockáztatta volna, hogy: - Bácsi, kérem, hány óra van? - kérdéssel útját állja. Soha életében nem történt Scrooge-al, hogy férfi vagy asszony megkérdezte volna, merre van ez, vagy az az utca vagy tér. Még a vak koldus kutyája is dühösen mordult rá, ha megpillantotta, mintha csak azt mondta volna: „Világtalan gazdám, az örök sötétségnél is rosszabb ez a sötét tekintet!” Ám Scrooge-nak jó volt ez így! Nem is akart mást, mint észrevétlenül, minden emberi érzés és kapcsolat nélkül lopakodni át az életen.
Ha olvastunk valaha Dickenst, akkor rögtön látnunk kell az irónia játékaival megrajzolt kontúrokból: ez egy karikatúra. Egy véglet, a lehető legteljesebb szélsőségbe lökött, többszörösen sérült valaki. Milyen félelmetes emberismeret lakik a romantikus írólélekben, hogy meg sem kísérli a realizmus – e szinte szakorvosi szélsőséghez képest mindenképpen jámbor és hatástalan – hatáskeltéseivel kibillenteni hősét ebből a végletből! Ide szellemek kellenek, viktoriánus borzongatás – ide tényleg a tanmese kell. Vállaltan, sok helyütt stílussal, finom kiszólásokkal jelezve: az író mindvégig tisztában van a laboratóriumi helyzettel, amit a mondanivaló minél hatásosabb (s mélyen korba ágyazott) tálalása kedvéért teremtett.
- Nos, mi lesz? - szólalt meg végre Scrooge hidegen és óvatosan, mint mindig. - Mit kíván tőlem?
- Sok mindent - felelte a kísértet.
- Ez Marley hangja kétségtelenül - dörmögte magában Scrooge. Majd nekibátorodva, rászólt:
- Kicsoda maga?
- Azt kérdezd inkább, ki voltam?
- Nos, hát ki voltál? - mondta Scrooge. - Árnyalak létedre, úgy látom, sokat adsz az árnyalatokra.
- Amíg éltem, a társad voltam: Marley Jakab.
- És le is tudnál ülni? - kérdezte Scrooge, gyanakodva.
- Hogyne!
- Hát akkor ülj le.
Scrooge csak habozva kínálta hellyel, mert nem volt meggyőződve arról, hogy egy ilyen átlátszó jelenség helyet foglalhat-e a széken. Attól tartott, hogy amennyiben ez lehetetlen, a szellem rettentő magyarázatot talál adni. Ám az árny nyugodtan leült a kandalló mellé, mintha rég megszokta volna a helyet.
- Te nem hiszel bennem, - kezdte a beszélgetést.
- Megvallom, nem.
- De hiszen saját érzékeiddel győződhetsz meg jelenlétemről.
- Éppen ezeknek nem hiszek.
- De miért?
- Azért, mert egy kis rendetlenség a testben elég ahhoz, hogy tévútra vigye érzékeinket. Lehet, hogy nem vagy más, mint egy darab rosszul megemésztett marhahús, vagy egy falat túlkövér sajt, vagy romlott krumpli. Egyébként kevésbé látszol síri, mint inkább siralmas jelenségnek, bármi légy is!
Aprócska részlet, amit aztán (szinte penitenciaképp) kötelező rémület követ. Apró, de jellemző részlet. Dickensnél kevesen látták világosabban a korabeli vadkapitalista Angolhon mélységesen kettészakadt, embertelenedő világát. Az író hitte a szó jelentőségét – amit ma nem divat hinni; hisz ma nem célért, hanem magáért az írásért születik a szöveg; nem is kérdés már a gondolatok oly hiábavaló volta a könyvtárban. Persze ettől még írnak az íróink, és büszkék rá, ha nem csak a szórakoztatásunk kedvéért. Csak manapság szégyenletesebbnek számít a szöveggel akarni valamit. Dickens bátran akart valamit a mesével: ébreszteni. Felhívni a figyelmet. Hogy mitől vagyunk valójában emberek. Egy karikatúrával, egy véglettel, a kor regény-konvenciójából ki nem lógó, mégis, pont az iróniával telített mondatok többletétől szárnyaló szöveggel – egy vágyképpel, milyenek lehetnénk.
Advent időszaka kezdődött, a készülődésé. Ez az időszak azt tanítaná: az örömre is fel kell készülni. Dickens története is ezt tanítaná. Hogy ne felejtsünk örülni.
