"…a történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki..."
"A szél utat tört magának a levelek között, és teljesen rügy– meg virágillattal telítve bújt ki a fák közül. Az emberek kissé lebegőbben lépdeltek, és mélyebbet lélegzettek, mert levegő volt bőven. A nap lassan kibontotta sugarait, a sugarak óvatosan bemerészkedtek azokra a helyekre, amelyeket nem tudtak közvetlenül elérni, és kenetesre kerekítették őket, de minthogy nagyon sötét dolgokba ütköztek, gyorsan visszahúzódtak az aranypolip ideges, de pontos mozdulatával. A polip hatalmas, izzó teste lassan közeledett, majd mozdulatlanná vált, párologtatni kezdte a szárazföldi vizeket, és az órák hármat ütöttek.
Colin egy történetet olvasott fel Chloénak. Szerelmes történet volt, és jól végződött. E pillanatban a hős és hősnő éppen levelet váltott:
– Miért ilyen hosszú? – kérdezte Chloé. – Általában az ilyesmi sokkal gyorsabban megy…
– Te csak tudod, mi? – csodálkozott Colin.
Erősen megcsípte az egyik napsugár végét, amely már majdnem elérte Chloé szemét. A fénycsáp puhán visszahúzódott, és sétafikálni kezdett a szoba bútorain."
(Tajtékos napok)
Emlékszem, milyen képet vágtam először, amikor meghallottam, filmet akarnak csinálni belőle. Ha valaki elmeséli nekem, hogy ezt a napsugár-csáp-csípést valaki így rakja képbe majd, hát kiröhögöm. Ha valaki azzal jön, hogy akad filmes, aki pénzt kalapoz össze egy ilyen játékra, s nagy formátumú mozit kanyarít belőle, fel is pofozom, hogy a feje leszakadva repül a szellőzőkürtőig, s miután kényelmesen kiemelem a kezében – ettől függetlenül – közömbösen tovább szorongatott 309es öltözőkabin kulcsát, még seggbe is rúgom, mielőtt összeesik (hogy megidézzem itt Boris eksztatikus, írómodorokat parodizáló stílusát...). Tetszik érteni? Nem vártam csodát, még Michel Gondry-tól sem, pedig az Egy makulátlan elme örök ragyogása után legalábbis (titkon) reménykedtem benne, hogy nem cseszi el. Nem reméltem, hogy a szürreális látásmód ilyen többfenekű edényt pakol elénk pazarul, amin nem győzünk kacagni – pedig tudhattam a könyvből: szomorúság lakik a "több feneke" mélyén, olyan feneketlen szomorúság az edény fenekén, amilyen illik a Chloé tüdejében kihajtó lótuszvirághoz.
Colin felhőtlen és felelőtlen, színekkel pazarlón pakolt élete csak a szerelemben hiányos. Amíg meg nem ismeri Chloét, egy sanda-csacsa partin, ahova szakácsa és mentora, Nicolas rángatja el. Az elfuserált első mondat! Az elfuserált első randi! Az elszalasztott pillanat, ami után újra próbálkozhatunk – hát nem hittem volna, hogy ezt így. Hogy lehet így, ennyire szürreálisan, fantáziadúsan, méltón. Hogy filmes varázslattá lehet egy szaxofonritmusra komponált őrült regény, amely valójában iszonyúan szomorú. Mert a veszteségről szól, az árulásról, a szeretet kényszereiről. S közben az egzisztencializmus tapló, földhöz ragadt ostobaságáról, a kultuszról és gyűjtőszenvedélyről. A lélek erőtlenségéről, amely a végén már puskacsövet sem képes növeszteni aggodalmában. Csalásról és csalatásról – hiszen Alise, az örökös harmadik mind a két szerelmest megkísérti a maga ki nem élt szeretetvágyával, amit a Jean Sol-Partre (Jean-Paul Sartre-paródia...) életművébe bódult szerelme, Chick képtelen kielégíteni. A kelletlen macskáról a végén – s az egérről, aki a gazdái életét tükrözi.
Tényleg csak a macska hiányzott – semmi más, mondanám. Meg fogja osztani a közönségét e film, gyűlölni fogják a szertelenségeit sokan, nem fogják érteni a modort, a beteges poénokat, a játékot pazarlással és ablakot homályosító pókhálókkal. Pedig így maradéktalan adaptáció, mondanám, így alázatos és ötletteli köszöntése Boris Vian könyvének, s titkon azt remélem, a képkorszak bódult ifjúságát majd visszarántja a könyvhöz is, hogy nemcsak értetlenséget, de kíváncsiságot is ébreszt az azt nem ismerőkben. De csak mondanám. Mert persze minden igyekezet ellenére sem jöhetett át maradéktalanul az a bölcselkedő, gyilkos gúny, amely e tragikus szöveg mélyén folyamatosan ott lüktet. Érezni az ízeit, de csak az illatából. Valójában kell hozzá a könyv, hogy a film minden kis porcikája értelmet leljen. Én könnyen beszélek – olvastam és szerettem. Nekem tényleg csak a macska hiányzott, mert ahol lehetett, ott „hallottam” a megidézhetetlen mondatokat. Nekem tökéletes adaptáció – de csak így, a bennem viháncoló mondatok által.
Nem, nincs igazam. Tényleg csak a macska hiányzott. Van az a jelenet a sínen csúszó írógépekkel, ahova mindenki csak az egy mondatát pötyögi. Újra meg újra azt az egy mondatot. S mikor szorultságában Colin dolgozna a teremben, ahol a regény születik, képtelen befejezni a maga mondatát. Mert a rólunk szóló „egy mondat” valóban befejezhetetlen. Ez annyira Viantól való! Benne van a szelleme.
Ez a történet egy tragédiáé. Valójában. És – mit tagadjam – én is szívesebben ragadnék végelgyengülésig a könyv világának színekkel tobzódó első felében. Semmint lássam: ha valódi baj érkezik, hétköznapi kis hisztijeink helyett a csendet parancsoló, akkor nincs segítség. Akkor tényleg megkopik a fény, és tényleg nem bocsátunk meg – ha vannak – az isteneinknek. Akkor szívtépő tépi a szívünk – és szürke lesz minden vigasz. Kevés író engedte ezt meg magának - s lám, ez a bohém kölyök, Boris Vian merészeli így elvenni a végén, minden feloldás nélkül a reményt. Egy filmről meséltem - s azon át a könyvről, amit mind a mai napig a legfontosabb olvasásaim közt dédelgetek. És akkor nem beszéltem még a fogadásból egyenként három hónap alatt megírt és álnéven megjelentetett négy botrányregényről (szerintem a Köpök a sírotokra a legjobb, de ez tényleg vélemény dolga). Nem beszéltem a szaxofonról, a kritikákról, amiket írt, meg olyan mélységesen fontos könyvéről, mint a Pekingi Ősz. Ma volna 99 éves. Esetében ez egy valószínűtlen szám.
„De valójában kellemes dolog, ha az ember agyára mennek. Sokkal fárasztóbb, ha az ember maga megy a saját agyára.”
(Venyigeszú és a plankton)
"Az ember nem maradhat egyszerre felvilágosult és istenhívő."
(Köpök a sírotokra)
