Boldog Születésnapot, Petőfi Sándor!

Hegyi Zoltán · Közzétéve 6 hónapja · Megosztás




1823 január 1. újév napján született Petőfi Sándor. A költő, aki annyiféle kurzus lobogója, annyi epigon példaképe volt, újévkor sírt fel először. Tanítják - sokszor és sokféleképpen szóba kerül, találkozik vele eleget az ember gyereke... gondolhatnánk. Pedig a valódi mélységeire, az egyszerűsége mögött kinyíló világokra igen ritkán esik megvilágító fény. Nézzük például ezt az egyszerű helyzetdalt:


Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára...
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.

A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.

Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!

Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.

Egyszerű eset, első pillantásra mondhatni banális – ez a magyar nótává avanzsált vers, Petőfi Sándor egyik játékos helyzetdala. A helyzetdal ismérve, hogy a szerző egy-egy alak „helyzetébe” helyezkedve egyes szám első személyben verse hősének nevében beszél. Bájos szerepjáték hát a helyzetdal, esetünkben „legény” helyzetéből elmesélt első találkozás: a „szerelem első pillantásra” népi-romantikus változata. A költő 1843 nyarán vetette papírra, többször hozzányúlva a vershez – van ilyen, hogy a villámfényű kiáradás helyett (melyet Petőfi egyébként a legtöbbre becsült) lassan, pihentetések és hozzányúlások árán alakul ki a „keresetlen egyszerűség”. Úgymond a sallangok lecsipkedése árán, a felesleges tartalmi többlet eltávolításával.

Egyszerű szerkezet, egyszerű eszközök: banális-romantikus ellentétpár így, az idők távolából „a kialvó pipa-meggyulladó szív”, s a késleltetés – hogy a szerelem versi megvallása az utolsó sorra marad. Ez a kis életkép mégis több önmagánál; a népi élet jellegzetes jelenete bontakozik ki a szemünk előtt - s ha végiggondoljuk a mögöttesét, a kortársak számára nyilvánvaló belehallásokat, bizony kiteljesül ez a kis szösszenet. Nagyjából kiderül, hogy az „én”, ez a „gyakori népi figura” körülbelül kicsoda, s az ismerkedés jelenlegi korszaka: a netes-telefonos „ráírások kora” megismerhet belőle egy másik, archaikusabb ismerkedést, „hogy csináljam” metódust.

Merthogy idegen helyen invitálás nélkül akkoriban nem pofátlankodott be az ember a más pitvarába, hacsak nem volt rá alapos (vagy legalább elnézhető) oka. Arról nem beszélve, hogy akkoriban nem lehetett csak úgy, „szia, hogy vagy” módra odalépni az ismeretlenhez, az idegenhez. Akármennyire viccesen hangzik, a nemesi kultúra „nem szól hozzá, míg nincs bemutatva” korlátja a paraszti kultúrának ebben a korban ugyanúgy a része. Ürügy kell, valami indok, amivel a „legény” büntetlenül bejut a konyhába, a „szép leányhoz”. Hogy aztán legalább a szemek „beszélhessenek”.

Ez az ürügy a pipa. Javában ég, naná, a dohányos ember ha teheti dohányozva pihen: nyilván a „legény” amint lekászálódott a szekérről az idegen udvarban, rögvest rágyújtott, nyilván a többiekkel együtt, és – fontos részlet! – a más tüzéről. Gyufakor előtt járunk, tűzszerszám kerül elő, valószínűleg a „Gazduram” lajbijának zsebéből, még lehet, hogy dohány is az ő szütyőjéből került a pipába – ha nagyvonalú volt a gazda. A szimat (avagy a pletyka) azt súgja, „szép leány” tesz-vesz a konyhában. Tehát „legény” eljátssza, hogy kialudt a pipája, csak beszalad: „befordul a konyhába”, ahol ég a tűz – mert minek fárassza a „Gazduram” megint – ahhoz meg senkinek semmi köze, rejt e tűzszerszámot (mert persze miért ne) a „legény” tarisznyája. Befordul a konyhába. Parazsat emel a pipa fölé a fogóval (színjáték a javából), szippant két mélyet – és már lehetősége is van megfordulni, s mélyen belenézni a „szép leány” szemébe.

Van itt persze egyéb is, hiszen az ismerkedés eme kényszeredettsége sokat elárul „legényről”. Idegen, nem falubeli, pásztor avagy egyéb kódorgó ember, rosszabb esetben vándor béres, jobb esetben tanonc, kezdő iparos, vándor mesterlegény az istenadta. Máskülönben pendelyes koruk óta ismerték volna egymást a „szép leánnyal”, báloztak, táncoltak, mulattak volna szakmányban évek hosszú sora óta közös társaságban. A „legény” tehát jöttment, „gyüttment”, s bizony jó eséllyel a más mátkájára vet éppen szemet – ugyan miért is lenne egyedül a korban akármelyik „szép leány”. S így bizony a jövendő drámáiból is beszüremlik valamicske ebbe az egyszerű kis dalocskába – merthogy a „szemet vetés” nem ütközik elutasításba.

A lényeg: hogy ezt, a pár fülbe mászó sorba csomagolt drámát érezte a kortárs, neki ez a „történet” borzongatta a hátát, amikor összekapaszkodva ezt a nótát énekelte. Elgondolkodtató, hogy a mi megítélésünkben banálisan egyszerű, falvédő-varrottas értékén lekezelt romantikus giccsparádé a kortársak számára mennyire „teljes életű” – az utalásaival, az asszociációs tartalmaival együtt élet és művészet. Csak konkrétan mi már nem értjük ezeket az utalásokat, ezt a mögöttest. Csonkolt látványt kapunk, nem pedig csonka látványt – nem a mű, hanem a befogadói képesség hiányos. Petőfiben a mélyen izgató, hogy a dalocskáiba rendre világokat rejt. Egy azóta eltűnt élet módjait. Hétköznapi történeteiben hétköznapi csodák laknak. Ezért téved, aki azzal intézi el: banális. Mert a „nép költője” a népköltészetből a legfontosabbat tanulta el: azt az elemi hitelességet, amely örömet és fájdalmat máig hitelesen közvetít. Nem lebecsülendő, de becsülendő. Nemde?


Hozzászólások

További bejegyzések