Balsors keze mért?...
(A verset szerető ember örömmel gabalyodhat egyből a többszörös utaláshálóba. Arany költészetének egyik bitang erős jellemzője az eltalált felütés – a lant az antik idők óta a költészet egyetemes jelképe, de lant (valójában inkább közeli rokona: a koboz) pengett Balassi kezében is, amikor kora nótáira ráillesztette a maga versezeteit. A nyelvi forma régies már a megírás idején is: pl.: ujjod valamíg azt… Balassi korát idéző fordulat; ironikus szerepjáték ez a javából, szerelemmel és borral – mind a két mámor a nagyvérű végvári vitézé volt inkább, semmint Aranyé; ebben az értelemben a költő ifjabb korában se. A mámorok keresését az egy szem vándorszíni kalanddal az ifjú Arany úgymond letudta – s olyasmit emleget itt hiányában, ami így soha nem is volt a költészete jellemzője. Mindvégig munka, napi feladatok foglalták az ideje javát: aljegyző, jegyző, titkár, szerkesztő – a csodái, hatalmas életműve a munkán felül született. E nézetből kemény önismereti futam ez; egyrészt ironikusan felméri: „nem az mozgatott, ami a többit”, másrészt belátja a költészete „bánatfixáltságát” – s egyben meg is mosolyogja azt. „Eddig nem vigasztalásul verseltél, Komám?” szól rá szinte a költő önmagára.
Az utalások további szintje a bukott szabadságharc után írt Letészem a lantot-ra vonatkozik – muszáj lesz ideidézni:
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Érdemes felmérni, a két vers felütésébe hogyan szüremlik a külvilág. A Letészem… a lélek ifjúságát, a „jobb részt” siratva kifelé int, a bukás környezetébe. Elvették a verselés, a mondani vágyás legfontosabb képző erejét: a reményt. (milyen érdekes: a második versszak képeivel Csokonai A reményhez-ét idézi szinte meg…) Az idős költő legyint erre. Remény? Ugyan. A Mindvégig valójában arra bíztat: „fütyülj rá”. Ha nincs remény, van bánat – ironizál. Azaz: a modern (nálunk nyugatos néven elhíresült) líra felismerésével: mindegy, hogy kint mi van. A mondás kényszere belső parancs, amihez utólag gyártunk indokot. Ez kérem, már Ady-val, Babits, Kosztolányi költészetével rokon attitűd. De folytassuk az olvasást…)
Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.
Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.
(Azaz: még az elhangolódott lanton is öröm lehet játszani – ha nem is másnak, legalább magadnak. Kíméletesen, öregesen: a nyarad elmúlt, a napod alkonyba fordul, de legyél vidámabb az alkonyodnál – hiszen még tart. Még élsz. Az eltisztult gyászt figyeljük. A dalolásról szóló versekben örökké feltűnő, számos helyen elsiratott barát, Petőfi Sándor hiányát. A veszteség elfogadása valójában erről szól: fel kell mérni, hogy egyedül maradtál. És meg kell tanulni élni ezzel a magadra hagyottsággal. Figyeljük, nézzük ehhez a Letészem a lantot barát-siratását:
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
A siratás, és amikor vége van. Teljes értékű és sokrétű barátság volt az övék. Petőfi biztos volt a maga „vezető kortárs honi költő” szerepében, de Arany is nagyon szívesen húzódott a kekec barát (intézkedő) háta mögé: mert biztos lehetett annak feltétlen, szigorú szeretetében. Csak olvassátok el a levelezésüket. Arany magának valóbb alkata soha vissza nem fizethető ajándékot kapott azzal, hogy hittek benne – hogy egy széles körben ismert és elismert pályatárs hitte: nálánál nagyobb talentum lapít az aljegyzőség polgárisága mögött, akinek erre az egyetlen mentsége, hogy idősebb. Kor és érettség szerint bátyus, költőségben viszont öcsike. A Mindvégig az első verselésről szóló Arany vers, ahol a költő mer egyedül lenni a verselés kényszerével. Legyünk kegyetlenek: a gyász „enyhítő körülményei” nélkül.)
Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.
(Tárgy, érzelem, eszme kipipálva. Hallgató? Nem életfontosságú. Itt láthatjuk a romantikus költői felfogás elhivatottsága és a modern költői hozzáállás közötti legfontosabb különbséget. Arany örökségét, amit a Nyugat köre fel is fedez magának. A Petőfivel közérthetőségbe vont, antik műveltségi pányvákat magáról lerázó költészet - ha tehette - kifelé beszélt. A néphez (az istenadtához), az ifjúsághoz (a forradalmi jövő-reményhez), a királyokhoz (könyörgöm, akasszuk fel…), a közhöz általában – ha pedig mégis személyhez, szerelemhez, vagy a költő verset szavaló önmagához, akkor (ritka kivételektől eltekintve) hangsúlyosan megszólítva, követelve, kötelezve. A romantika költője közösségi ember. Az idős Arany máshogyan hangsúlyoz. Igen, szólni kell, de pusztán a szólás kedvéért – mert maga a szólás, mint a tücsökzene, belülről fakad, nem követel magának indokot. Nézzük csak a Letészem… lezárását: