Advent idején

Írta: Hegyi Zoltán · Közzétéve 2 éve · Megosztás



Advent vasárnapján, várakozás közben – hiszen ez az első nap a várakozásra – nézegetem a könyveim. Várom, hogy valaki úgy várja bennem kultúránk megtartó gyökérzetének legszelídebb ünnepét, ahogy egykor a gyermek – hogy úgy köszöntsem az eljövendőt évről évre, ahogy egykor, csillogó szemmel, várva tőle a mindent. Várva a könyvet. Mert a könyv volt mindig az ajándékok ajándéka. Az ajtó a titokba. Ami a leginkább emlékeztetett a legendára, amit a gyermek bennem most is úgy nyit meg minden alkalommal, ahogy a mindenkinek szóló, közösen mesélt mesét szokás: áhítattal.

Advent vasárnapján előre forgolódik bennem az ünnepi hajsza – és nem érzi jól magát. Pedig elmondhatom, egy ideje tudatosan próbálom korlátozni magamban az éhet a másik erőszakos megajándékozására. Próbálok gátat szabni az ünnepi vásáriságnak – hogy jobban szóhoz juthasson, amiről szólna. Hogy az ajándékozottam tényleg örömhöz juttassam. Hogy a jobban válogatott, figyelmesebb szemmel kilesett, dédelgetett vágyakat töltse, amit adok. Jobbára könyvet – aki engem szeret, úgy szeret olvasni, ahogy én, ha nem jobban; szellemi torna és elheverő pihenés neki is a könyv.

Voltak Adventek, amikorra lekerült a vállamról ez a teher, a jól ajándékozásé. Mit adhat az ember – variációkban ugyanazt, évek óta – idősödő édesapjának, aki nem vágyik, láthatóan semmire, a pár éven kívül, amit leélhet? Ajándék volt az év, amikor szóba került az a három kötetes, egykor olvasott családregény – ami a múlt fiatalemberét magával ragadta, de nem olvashatta végig, akkor valamiért nem… mennyit elmesél egy ember sorsáról a tény, ez a befejezetlenség arról a sokféleképpen kiteljesülő, de másfelől annyi módon bedeszkázott sorsról, amit élt az apukám. Nem tudom, befejezte-e az életében, eljutott-e a harmadik kötet utolsó, mindent beteljesítő mondataiig. De az öröme velem marad, amikor azon a jól ajándékozó karácsonyon kezében tartotta a befejezés lehetőségét. Lehet, nem is kellett neki több.

Advent van, és emlékszem arra az ünnepváró napra, amikor elsirattam szívem legkedvesebb könyve viseltes példányát, ami nem lehetett az enyém. Egy antikváriumban vettem észre, egy antikváriumban, az aluljáróban, ami leégett. Fölfedeztem. Hogy túlélte a tüzet. Olyan nagyon akartam! Szeretem, amikor a könyv már ilyen, adakozó, könnyen nyíló. Az a kiadás, amiben ezt a mesét először olvastam, s a legtöbbször olvastam újra – amelyik ettől aztán ott nyílik könnyen, ahol én akarom. A kedvenc részleteknél ajánlja fel magát, ha nyitnám. Aztán egy nap láttam, már nincs ott a boltban. Akkor még nem tudtam, megvette nekem, aki szeret; ott várta a rejtekhelyén, ruhák és zoknik közt becsomagolva a találkozást – velem, a fa alatt. A mai napig megvan, kalandos sorsát még mindig őrzi a kiszellőztethetetlen, enyhe füstszag.

Advent vasárnapján nézegetem a könyveim – ahogy egykor a gyerek, látva a múlt ajándékait, várva a frisseket. Annyi jó útja lett a történeteknek azóta! Annyi hordozó cipelheti felénk méltón a mesét! Mégis, nemcsak a nosztalgia, vagy az otthonosság, az olvasás megszokott gesztusrendje ragaszt ma is leginkább a könyvhöz. Nemcsak a tény, hogy a könyv az információ hordozásán túl maga is műalkotás – ha gondot fordítanak rá, ma is az: egyfajta gondolatokkal teli pakolt, kinyitható szobor. Hanem ez: a könyv nekem ajtó a titokba. Ahol a képzelet képei rakják körül a látomásaikkal a teret, a behunyt pillák mögött. A könyv úgy tanít látni, ahogy a kép nem – hiszen nem adja készen magát. Jobban megtanulod belőle, a befogadásod szűr, mégpedig azzal, akivé lettél. Akit a kép szocializál, az védtelenebb, mint akit a szó. Akkor is, ha a leírt szó az elmeséltnek árnyéka csak. De nem vásárolhatsz a betű mellé minden alkalommal felolvasót is…

Advent ideje van, már gyújtottuk a gyertyákat. S én nézem, akit szeretek, lesem a titkait, a kívánságát – hogy betölthessem, ha tudom. Nézem, ahogy nézegeti a könyveink. Karácsony jön, amikor ünneplünk, és ajándékozunk. Könyvet idén is. Biztosan.

Hozzászólások

További bejegyzések