Jó volna tételesen végiggondolni,
milyen inspirációk, indíttatások mentén (és milyen válogatási elvekkel)
formálódott ki a verseskötetem – de egyrészt nem hiszek a fülszövegben (hogyan
foglaljam össze azt, amit ennyi szóval, ekkora terjedelemben tudtam elmondani,
mint a kötet?), másrészt szeretném, ha ezeket (az indíttatásaim és a kötetbe
válogatásuk) mindenki a magáénak tudná érezni, úgy, hogy minden vezetettség
nélkül rácsodálkozik arra, amit olvas. Nem szeretném szűkíteni a lehetséges
értelmezési mezőiteket – a ti dolgotok, mekkora olvasás-élményt laktok bele
ebbe a verseskötetbe. Azt viszont szívesen megmutatom, jelenleg milyen utakon
szeret bennem kibomlani a vers (ez is folyamatosan változik…). A pillanatkép,
amit most meg fogok mutatni a világhoz, illetve szövegbe töréséhez való
hozzáállásomról szerintem nagyon sokat elmond magáról a kötetről is. A verset,
amit a megmutatáshoz választottam, november 11-én, az esküvőm napjának reggelén
tettem közzé, nászajándékul a feleségemnek. Egy 16 éves „hosszú jegyesség”
végét és egy új minőség kezdetét ünnepeltük aznap, azzal a nem titkolt
reménnyel, hogy valójában (a lényeget illetően) nem fog változni semmi. Ezen a
versen keresztül mutatnám meg, ki az, akinek a kötetét a kezetekbe vehetitek
2017 november 30-án.
Galambom
egyre nyilvánvalóbb, hogy melyik a törzsed
milyen közöm van hozzá és
miért kellett ilyen kacifántos úton
megejteni ezt a szelídítést
eljött az ideje
hogy meggyűrűzzelek, galambom -
hogy lássa mindenki, a kezemről röppensz
eljött az ideje
hogy lássák, a tenyeredből eszem
borzongató közelséged is elfogadva -
hogy nevet adjunk a kötelékrepülésnek
ahogyan egymáshoz hangoljuk a
kétféle szabadságot -
bizalomnak hívom
hiszen hívlak és jöttél.
„Ha profinak akarsz tűnni, ezeket a
szavakat felejtsd el – olvasom egy hirdetésben. Igen – a legfontosabb verskép-alkotó rögvest az
elején közhelyes. Ez a galambgyűrűzés. Viszont hallatlanul mulatságosnak érzem,
hogy azért kelljen minél kifinomultabb nyelvi attrakciókba menekülnöm, mert
előttem sokan és sokszor kimondtak már valamit, amit a magam módján szeretnék
én is kimondani. Karinthy jut az eszembe; a cirkuszi artistája, aki kénytelen a
legvadabb attrakciót megtanulni, hogy a magasban egyensúlyozva végre elővehesse
a hegedűt és eljátszhassa, ami egykor összemarkolta a szívét. Valójában ez a
vers tényleg semmilyen magyarázatra sem szorul, tisztán és világosan érthető –
mert egy ezeregyszer használt, összekoszolt költői kép az alapja. Persze
szerettem volna belerakni a pontosító ambivalenciát – azért fordulnak a
szerepek a borzongató közelségben, hogy létrejöhessen a kötelékrepülés.
Szeretném azt hinni, hogy verseket rendszeresen olvasó embereket is
megérinthetek vele – hogy elég sűrű lett hozzá…
egyre nyilvánvalóbb, hogy melyik a
törzsem
milyen bocsánatkérést suttogok
a bőröd alá ebben a közelségben
amit megengedsz
eljött az ideje
hogy meggyűrűzz és lássák -
hogy lássa mindenki ezt a fegyelmet
eljött az ideje
hogy lássák, a tenyeremből eszel
szorongatások emlékétől véraláfutásos
ujjaimról -
hogy nevet adjunk az elengedésnek
amikor már nem akar elengedődni -
bizalomnak hívom
megérett a kijelentésre.
…És remélem, hogy ez a
nézőpontban tartottság valóban feltár valamit a kapcsolatunk azon rétegeiből
is, amiről a versen kívül nem beszélnék. Érdekes ez, ebből a szövegből slamet
gyúrtam, a három perc tizenöt másodperces időkeret kihasználása okán
közbebeszélve a két egymást ellenpontozó szakasz közé – pont oda, ahol most is
közéjük beszéltem. Kár volt - ez az ismertségébe gyöngült alapkép nem bírta el a
bőbeszédűséget, a szöveg súlytalanná vált. Nem érvényesült benne a
(kapcsolatunk jelen történetében indokolatlan) sajátos lelkiismeret-furdalás,
amire újra és újra rácsodálkozom, ami valójában szorongatások emlékétől véraláfutásos ujjaim alatt most is a
billentyűk leütésére provokál.
A verseket jobbára ajándékba
kapom, inspiráló hatások ajándékaiként születnek az ébredéseimből. Ahogy Ray
Bradbury fogalmaz az Októberi vidék
(a legszigorúbb novelláskötete) előszavában: fogtam a szavakat, elraktároztam a fejemben, és vártam, hogy a hajnali
hangok formába öntsék, felélesszék őket, és engem az írógéphez kergessenek.
Így született ez a vers és a kötet összes verse – mind 2012 november elseje
óta. Ebben a kései kamaszkor-szerű korszerűtlenségben. Sokáig tartott, mire
meghallottam a hangjaim. Sokfélék – talán mert sokáig tartott, mire
meghallottam őket. Hiszen miért ne rakjam ide e mellé a bemutatkozó vers mellé
ellenpontnak akár a következő haikut:
foglalt a kezed -
nem lehetsz hangya, tücsök
egyszerre, tedd le!
jó olvasást kívánok a kötethez!
