Védőbeszéd a szépirodalom mellett.
Lássuk be: ezért tanultunk olvasni valaha. Én ezt szoktam mantrázni magamban, mikor olyan könyv akad a kezembe – adnak a kezembe olyat -, ami tetőtől talpig végigborzongat, amit hetekre-hónapokra magammal cipelek, mint egy láthatatlan, nem hegedő sebet; amiből mondatok, gondolatmenetek, erős, valóság-hiteles párbeszédek, és főleg dilemmák költöznek az életembe, laknak bennem tartósan – és továbbgondolást, a bárkivel való megosztást, továbbkérdezést és kíméletlen makacssággal válaszokat követelnek tőlem.
A szépirodalom legfőbb ismérve szememben a valósággal való kíméletlenül következetes viszony. Hogy érthető legyek, ez a legkeményebben épp a szürrealitásba hajló, utópikus-disztópikus, fantázia-lakta valóság alatti-feletti szövegekben jelentkezik – ahol az író által alkotott saját irodalom-valóság látványosan manipulált volta ellenére is legfőképp az általunk tapasztalható világ teljes-látványára utal, olyan tartalmakra világítva rá, olyan összefüggésekre, amelyeket egyébként nem ér fény. Az Isteni színjáték, Dante mereven „iskolás” víziójától Bulgakov A Mester és Margaritája megváltás-látomásán át A 22-es csapdája humorba panírozott, s a Súlyszivárvány paranoia-koktéllal nyakon öntött „valóságképéig” számtalan olvasás-élményem tartozik ide; igen, Hamvas Béla Karneválja is, azzal együtt, hogy valóban támadás az irodalom ellen, hogy egyensúlytalan, olykor kifejezetten beteg szöveg. De például korántsem annyira beteg, mint az általam ismert legdurvább irodalmi onánia, Szentkuthy Prae-je – alig tíz embert ismerek aki belekezdett, és csak kettőt, aki el is olvasta.
Mindeközben nagyra becsülöm az erős realizmust. Hetekre transzba ejtett annak idején Tar Sándor a Lassú teher novelláival, nagyon szeretem Gion Nándor Virágos katona-ciklusát, Az ötödik pecsét fájdalmam marad, amíg élek – a Hidegvérrelt képtelen voltam egy lélegzetre befalni, annyira felkavart az a száraz kíméletlenség, a hatásvadászat teljes hiánya – érdekes, ezt itthon nem sokan tudják, ezt a száraz kíméletlenséget – szerintem Konrád A látogatóban ilyesmivel játszott. Persze vannak erős hatásvadászatok is, mint az Amerikai pszicho. Míves irodalmi hatásvadászatnak ott van az Iskola a határon, Ottliktól, megint egy könyv, amit nem elég egyszer elolvasni. Sokféleképpen lehet az író valóság-hiteles. Ettől múlnak olyan nehezen az olvasás közben szerzett sebek.
Mint ahogy hosszú évekig lüktetett bennem például a Bűn és bűnhődés mélyén lüktető iszonyat, a lelkifurdalás ijesztően könyörtelen állapotrajza, ami aztán még teljesebbé vált a Feljegyzések az egérlyukból olvasta után – ha egy szerző elfog magának, néhány könyvig biztosan nem ereszt. Leginkább akkor szabadulok, amikor felépül bennem a stílus, amikor meztelenedik a szerző – már nem tesz magáévá, már látom az írói szándékot a sorok mögött, már ebből a látványból formálódik a könyvi vízió, nem magából a szövegből. Ilyenkor elköszönünk.
Persze nemcsak sebezni képes a „szép” irodalom – gyógyítani is. A mai napig szeretem magam köré csavarni Lázár Ervin boldogságos szövegsálait, Fekete István örökkön jót akaró kedvességeit, a jól mesélt mesét, ha a nép „névtelenje” ötölte ki, ha meseíró. Minden igazán erős mesének volt valaha kiötlője, a népmese titulus csak annyit tesz: nem tudjuk a nevét. Persze annyit is: alakulhatott, változhatott a mese, a mesélők variálhatták, formálhatták a mesét – milyen érdekes, hogy sokáig senki se kiáltott plágiumot, Shakespeare minden meséje mások meséje volt, mert nem az volt a fontos, mit, hanem az, ahogyan mesélte őket. Ez szép, nem? És irodalom.
A végső érvem a szépirodalom mellett Szerb Antal. Ott van a Pendragon legenda például. Nagyon szeretem, mert a lényem egy része szívesen azonosul a kalandba keveredő filosz figurájával – holott tudom, hogy Szerb Antal egy másik kedves alakjával kellene végre szembe ülnöm. Nagyon szeretem, de nemcsak azért, mert veszélytelenebb, mert nem fáj úgy, annyira (annyira személyesen), mint Mihály kalandjai Itália holdvilága alatt. Hanem mert az üdítő perceken túl is, amit az újraolvasásakor vele töltök, marad valami abból a szelíd, de kérlelhetetlen öniróniából, amely már majdnem bölcsesség. Vagy legalábbis messziről nézve egészen összetéveszthető vele. Lássuk be, ezért tanultunk olvasni valaha...
