Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett.
Annyira nem nagy baj, ha az író figyelembe veszi az olvasót. Mondjuk, ha tiszteli. Ha úgy ír, hogy azt a szöveget építi, amit olvasóként maga is szeretne olvasni. Nem olyan nagy baj, ha valaki nem újít, ha nem kutat formát a szóhoz, hanem belakva az ismerős irodalmi tájakat és birtokba véve a mesterségbeli tudást, élvezhető szövegeket alkot. A legtöbb „szórakoztató író” maga is fanatikus olvasó, és ez sokat elárul a lelki alkatáról.
Szokták mondani, hogy a szórakoztató irodalom fő ismérve a zsáner. A műfajiság, amin belül az olvasmány persze lehet meglepő, tartalmazhat erős fűszereket, egyedi látásmódot, saját világlátást, stílust. Amíg az író csak tágít a zsáner határain, de nem lép át rajta, addig a szépen vállalt műfajiság boldog biztonságában lebeg az alkotás. Manapság Dennis Lehane vagy Neil Gaiman így feszegeti a maga zsánere határait, az egyik a klasszikus krimiét, a másik az erős hagyományokkal bíró angol gótikus horrorét. Amikor például jóízű zsáner-kombók születnek, mint a skandináv szocio-krimi, előbb-utóbb létrejön egy új zsáner. Ha meggondoljuk, anno így „született” a thriller is, a kalandregény és a krimi „szerelemgyereke”. Van olyan zsáner, amely a történelmi körülmények szülte kényszerben adott esetben búvóhelye lett jó tollú íróknak – elég arra gondolni, milyen jót tett a sci-finek a mccarthyzmus, vagy a kelet-európai diktatúrák léte (másnak persze alig is tett jót…). Zavarban lennék, ha Bradbury-t, Dick-et, Zelazny-t vagy Vonnegutot, de akár Dan Simmonst kellene úgymond besorolnom, még jó, hogy van ez az ügyibe való kalap: a sci-fi, annyi mindenre ráhúzható…
Ráadásul zsáner-műfajok jönnek és mennek, a laza szövetű ál-történelmi regények, kémregények, „hidegháborúsdik” valaha fogytak olyan jól, mint a közelmúltban egy emós tinivámpír-sorozat (ami azóta ugyanúgy kiment a divatból). Van, ami újra divatba jön, és aztán újra kimegy a divatból. Merthogy a szórakoztató irodalom fő ismérve szerintem, hogy iparág. Úgy is működik: felméri a piacot, avagy piacot teremt, fogyaszthatóságot szondáz, rácuppan a trendre, és profitot sajtol belőle. Brandet épít. Aztán terméket vált, ha már nem gazdaságos az üzlet. Viszont a trendteremtő, zsáner-műfajalkotó könyvek szinte minden esetben figyelemre méltók. Hiába satnyult (sokak szerint) az idővel a saját epigonjává egy Stephen King például, az első néhány munkájában, és időnként később is eredeti. A zsáneren belül, de ez önmagában nem bűn. Mert hiába tűnik úgy, hogy csak egy igényt szolgál ki, valójában tiszteli az olvasót.
És minden igazi vér-sznob figyelmébe ajánlanám a tényt: semmivel sem „iparibb”, mint nem egy klasszikusunk. A sokat író emberek ritkán képesek minden munkájukban erős színvonalat tartani, a legjobb példa Balzac, vagy honunkban Jókai. Persze az egy másik időszak, máshol húzódtak a határok, mást jelentett a „ponyva”: olyan kalendáriumi „színvonalat” amihez talán csak a Júlia-regények „sekélye” mérhető. A nemzeti irodalmak ifjúkorával egyébként is megengedőbb az irodalomtörténet, a legmeztelenebb zsánereket is a szépirodalomba sorolva. És ez nem tévesztendő össze azzal a jelenséggel, amit már említettem: az epigonok siserehadának tobzódását egy irodalmi hagyatékon. Aki Jane Austent nem tekinti szépírónak, az csak az epigonjait olvasta. Szép hosszú ív, ott fityeg a végén a Fejős Éva...
A legkevésbé besorolható „zsáneralkotás”, amikor egy amatőr nekiül. Tolkien nem volt „hivatásos író”, a regényét ma minden valamirevaló kiadó – olyan, amelyik „valamirevaló” írókat is kiad – elutasítaná. Egyszerűen hanyatt esnének a gondolattól is – itt van ez a könyv, iszonyú terjedelemmel, nincs egyensúlyban, az időkezelése egyszerre pocsék és túl merész, a hősök közül nem egy semmilyen jellemfejlődést nem mutat, a nők a háttérben „odakent” alig-alakok, csak az az egy nem, amelyik úgy viselkedik, mint egy pasi, de legfőképp: a főgonosz a maga valójában meg se jelenik. És a tetejébe itt van az író, különc nyelvészprofesszor (miért nem ír tudományos munkákat az ilyen…), eszében sincs hagyni, hogy szerkesszék, esze ágában sincs a kiadó kényére átírni a könyvet, és egyébként is: túl öreg. A piac értetlen: hogy a fenébe lett ez sikeres? Csak nem azért, mert – mellesleg – gyönyörű távlatokkal ékes, tág levegőjű, átélhető tündérmese?
A legerősebb érvem a szórakoztató irodalom mellett legvégül az, akinek elhittük „a detektívet, a cowboyt és a légiót” – a legerősebb érvem Rejtő Jenőnek hívják. Komikuma a nyilvánvaló szituációs játékokon túl az angyali naivitás és a keserű életismeret állandóan változó arányú koktéljából fakad; ahol a filléres kaland-ponyvai kötelező zsánerelemek egyszerre jelennek meg teljes komolysággal és önmaguk paródiájaként, ahol a szereplők legtöbb gesztusa valójában zsáner-provokálta hiteltelenség, ugyanakkor a nemhős hősök cselekvései elemeikre bontva minden esetben hiperrealistán hitelesek. Senki nem tudta ilyen gyönyörűen megragadni a valóság kétségtelen delíriumát „kaland-álomország” papírszagú tájain. Utolérhetetlenül egyedi, és sajnos lefordíthatatlan. És minden sorát olvastam.
Mint ahogy ismerek olyat, aki olvasta az összes Stephen Kinget - és haragudna rám, amiért fentebb azt írtam, idővel engedett a maga igényességéből. Az ismerősöm szerint nincs azzal semmi baj, ha valaki úgy gazdagodik, hogy szórakozik közben... merthogy szerinte gazdagodott Mr. Kinget olvasva. Miért irigyelném ezt tőle?
