Isadora Duncan. Egy élet regénye

Fülszöveg

1909. május 22-én este a későbbi híres francia írónő, Colette is ott ül a nézőtéren a Gaîté-Lyrique Színházban, ahol Isadora Duncan lép fel. Az előadás hatása alatt otthon azon nyomban papírra veti az élményt. "Az egész, feltűnően naiv személyiség mondjuk ki - az antik kecsesség erőteljesen angolszász felfogását tükrözi" De amikor táncolni kezd, egész valójával táncol, szabadon omló hajától kemény, meztelen sarkáig. Micsoda bájos és derűs vállmozdulatok! Milyen szép, amikor a csinos térd hirtelen kimered a muszlinrétegek mögül, harciasan és csökönyösen, mint a kos szarva! Féktelen és mégis klasszikus bacchanáliájában a két táncoló kéz - az egyik hívogat, a másik jelez - betetőzi, felvirágozza a kavargó tüllfátylak mögött jól látható izmos, rózsaszínű test vidám rendetlenségét- Táncol: arra született, hogy táncoljon. Táncolhatna akár álarcosan is, mert a teste beszédesebb a szeretni való, de fölösleges arcnál. Táncának semmi köze a pantomimhoz. Amikor sötét fátylaiba burkolózva fájdalmat színlel, menekül a fenyegető árnyak elől, zokog vagy szólongatja az odafönn, a súlyos függönyök redői között elrejtőzött Istent, mi csak várakozunk, türelmesen, udvariasan, mígnem a következő pillanatban tündökletesen, lombkoszorúval a fején ismét felbukkan, mégpedig majdnem meztelenül, hibátlanul összerakott, rózsás és vérbő amerikai testén két vagy három méter pink chiffon-nal. Táncol, fáradhatatlanul. A közönség őrjöngve tapsolja vissza, ő pedig fejét hajlítva mond igent, és kezdi újra. Akár halálra is táncolná magát meztelen, fenségesen néma lábain. - Amikor ránézek az Isadora Duncant tapssal ünneplő nőkre, a női természet furcsasága jár a fejemben. Ahogy félig felemelkedve kiáltják világgá lelkesedésüket, összepréselve, befűzve, sisak alatt görnyedve, jóformán felismerhetetlenül hajolnak a fátylaiban jóformán meztelen kis teremtés felé, aki ott áll könnyed, érintetlen lábán, szabadon leomló sima hajjal" De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni! Tapsolnak, de cseppet sem irigylik. Messziről köszöntik, és érdeklődve szemlélik, de nem mint felszabadítójukat, hanem mint szökevényt." Isadora Duncan 1878-ban San Franciscóban látta meg a napvilágot egy ír-skót vegyes házasság gyermekeként, és 1927-ben egy vadonatúj Bugattiban, a vezetőülésen legújabb "ifjú görög istenével" tragikus autóbaleset áldozata lett - Nizzában. Mindössze 49 évet élt a Colette emlegette "szökevény", de mintha évezredeket fogott volna át ez a szüntelen fortissimóra hangolt élet. Isadora Duncan nemcsak a modern tánc nagy hatású alakja volt; a korszerű nő-fogalomnak, a női szerep radikális átigazításának harcosaként járult hozzá, hogy magát a világot is megváltoztassa, nem is kicsit. A táncosnak, a pedagógusnak, a szabadság szüntelen önkívületét hajszoló asszonynak "ritka tehetsége volt ahhoz, hogy a váratlan fordulatokat a szükségszerűség erejével hitelesítse" - írja róla Maurice Lever. Fordulatokban nincs hiány e pompás életrajzban. Duncan híres kapcsolatai mindegyike egy-egy görög dráma: Paris Singer, a varrógépkirály (akit Lohengrinnek becézett), a magyar Beregi Oszkár (aki asszonnyá avatta), a nagy színházreformátor, Gordon Craig, s mindenekfelett: az orosz zseni, a költő Szergej Jeszenyin - és persze a többiek, neves és névtelen férfiak - mind-mind aktív partnerek voltak abban a Nagy, Szent és Őrült Táncjátékban, amit Isadora Duncan életének mondhatunk. Hitt a megkerülhetetlen végzetben, mint a görög tragédiák hősnői. Mondhatnánk: Isadora Duncan pályafutásának legnagyobb produkciója - az élete volt.